Fotó: Balogh Zoltán / MTILehet, hogy gyávaság, de nem szeretnék a halállal foglalkozni. Sokkal inkább a halhatatlansággal. Végtére is a halál olyan absztrakt dolog. Görgeted reggel a telefonodon a híreket, még nem dolgozik benned a kávé, fel sem tudod fogni, hogy amit látsz – a megdöbbent gyász hangjai –, igaz lehet. És nem is kell, hogy igaz legyen. Igen könnyen el lehet képzelni helyeket, ahol az írók halála nem létező dolog: például vegyünk egy lakatlan szigetet hatezer válogatott kötettel, wifi nélkül. Egy ilyen szigeten Dosztojevszkij és Borges éppúgy örökké él, mint Esterházy, Nádasdy vagy Nádas. Mert az olvasó jobbára a könyveken keresztül lép be az író világába. A regények az ajtók, és ezek az ajtók nem záródnak be csak azért, mert az emberi test amúgy mindenféle fatális marhaságokra képes – teszem azt, nem mozog tovább.A BibliaHa valaki azt kérdezné, mi legyen az első ajtó Nádashoz, magától értetődően A Bibliát mondanám. Mert tökéletes: hideg fényű, hibátlan mondatokból épül, az ember nem is érti, hogy alkothat valaki írói bemutatkozásként ennyire hibátlan mondatokat. Ugyanakkor ez a szöveg valahol még konvencionális gyerekkorregény. Van például benne egy lineárisnak is tekinthető haladási irány, sőt vannak benne párbeszédek is, amelyek szellősre tagolják a prózát. Könnyű olvasni az életmű későbbi szakaszaival összevetve, ám hihetetlen mélységei vannak – Nádas egy narancson keresztül képes pár ecsetvonással felskiccelni a komplett Rákosi-korszakot, a személyes elfojtásokat, a családi frusztrációkat. Hiába nincs száz oldal az egész, olyan tömör, érett és kompakt, hogy minden egyes hozzátett szó csak elvenne belőle.A legtöbb író évtizedek alatt jutna el ilyen kifejezőerőig, Nádas meg innen indult.Hová lehet innen, a kvázi tökéletesből továbbmenni? Azt hiszem, ebben a kérdésben rejlik az, hogy miért akkora író Nádas. Mert nála a tökéletes nem a végcél, hanem azon túl is van valami, egy ismeretlen vadászmező, egy ércben gazdag tárna, amit fel kell deríteni. A Nobel-díjra évekig szokás volt itthon úgy tekinteni, mint egyfajta magyar házi versenyre Krasznahorkai és Nádas között – az ember összemérte az oddsokat, érvelt egyik vagy másik szerző mellett, aztán meglepődött, ha a bizottság nem kettőjük közül hozott ki valakit győztesnek. Ha megnézzük Krasznahorkai írói módszerét, akkor horizontális építkezést látunk – alapvetően egyszerű tagmondatokat, amelyek végtelen láncban kapcsolódnak össze, szélességet adva a prózának. Nádas viszont a vertikális prózák felé indult el. Ha Krasznahorkai sztrádát épít a semmibe, akkor Nádas kutat ás. Elkezd menni lefelé, a nyelvhasználat mélyére, talán hogy megértsen valamit a mélyebb struktúrákból, a dolgok és az őket kifejező szavak viszonyából.Mintha Nádas azt mondaná, hogy a tökéletes mondat nem elég, a mondatnak kérdéseket is kell feltennie önmagával kapcsolatban. Így alakulnak ki azok a passzusok, amelyekben a Nádas-mondat mintha az elérhetetlen pontosság, a hibátlan jelentéstartalom nyomába eredne, egy olyan vidékre, ami talán csak hipotetikusan létezik – de attól még törekedni lehet felé. És bár a laikus olvasókat az anakonda hosszúságú Krasznahorkai-mondatokkal szokták riogatni, azt kell mondanom: a Krasznahorkai-mondat nem bonyolult, egyszerűen hosszú. Nádasnál viszont olyan mélység van, amibe bele lehet veszni. Mindennek pedig vajmi kevés köze van az ihlethez – mert ez valahol kőkemény, már-már fizikai munka eredménye. Igen, pont mint a kútásás. Ahogy a Szépírás mint hivatásban Nádas megfogalmazza: „Több mint hat évtizednyi munka, azaz a nyelv előtti és a nyelven túli létérzékelés különbségtételének tapasztalatával a múzsák tevékenységéről mindenesetre annyit mondhatok, hogy csók biztosan nincs.”ÉvkönyvEnnek a folyamatnak egyik állomása az Évkönyv. Ami kicsit napló (az 1987–88-as év története), kicsit esszéregény, összességében pedig az a fajta remekmű, amit lehetetlen beleszuszakolni a kategóriákba. A közeledést hozzá megkönnyíti naplószerűsége, a dátumok egymásutánisága, ami szakaszolást ad az egésznek. És ez emlékeztet minket arra, hogy a Nádas-szövegeknek nem szabad úgy nekirontani, mint egy tál tyúkhúslevesnek. Hanem lassan kell haladni bennük, finoman felfejtve a szálakat, megállva és talán másba kezdve időnként. Olyan ez, mint a futás, amiről Nádas ebben a kötetben azt mondja, nem a láb, hanem a lélegzet dolga. És hát azt hiszem, a Nádas-szöveg is inkább a lélegzetről, mint a szemről szól. Arról, hogy el kell fogadnunk a próza saját ritmusát, és nem szabad ráerőltetni a saját tempókat. Pedig hát nyilván lesznek szakaszok, amelyek rohanásra csábítanak. Például anekdoták, történetek, amiket Nádas amúgy remekül beszél el. De ezek a részek alkalmasint beleszaladnak egy hosszabb, mélyebb elemző szakaszba, amibe beleragad a figyelem, mint légy a légypapírba. Mert itt a történet sosem azért van, hogy végigvezessen minket a prózán, hanem mindig csak egy picike része az egésznek. Nem az adja a regény ritmusát, inkább csak létrehoz egy pontot a műben, ahonnan aztán mélyre lehet ásni.Párhuzamos történetekHa az Évkönyv tetszett, jöhet a monstrum, a főműként is emlegetett Párhuzamos történetek. Ami, egyszerűen szólva, történelmi regény, de úgy, ahogy azt Nádas elképzeli, ahogy az Nádas módszeréből következik – szóval csak jobb híján az. Mert az van, hogy első blikkre a történelmi regény műfaja és a kútásás egymást kizáró dolgok. Hisz végtére is a történelmi regény jobbára azt műveli, hogy a múlt végtelen számú szálait, emberi sorsait addig ritkítja, amíg abból elbeszélhető történet nem lesz. Nádas ezzel szemben kezelhetetlennek tűnő párhuzamos történetből építi fel az ő 20. századát, aminek köszönhetően a szöveg nem egyetlen masszív ív lesz, hanem annak illusztrációja, hogyan hatnak egymásra az érintkező testek, terek és idők.Egyfajta hiperrealizmus ez, olyan kaleidoszkóp, ami végtelen számú színben tündököl, amit akárhányszor és akárhol ütünk fel, mindig valami mást mutat.Az a fajta nyelvi és történeti gazdagság, ami szinte frusztrálja az olvasót, mert úgy érezzük, akárhányszor olvasnánk el, mindig maradnának benne rejtett szegletek, amit nem derítettünk fel kellőképpen.Világló részletekA másik gigantikus könyv a Világló részletek. Voltaképpen emlékirat – a Nádas-módszerből fakadóan kell idetennem ezt a „voltaképpen” töltelékszót, hisz az ő esetében minden kísérlet a kategorizálásra szükségessé tesz valamiféle grammatikai egérutat. Olyan értelemben persze kétségtelenül emlékirat, hogy a személyes emlékekből indul ki. Ugyanakkor rendre el is kezdi dekonstruálni ezeket az emlékeket azzal, hogy megpróbál eljutni a mélyükre, reflektál rájuk és elemeire bontja őket. Nehéz ilyenkor nem Nádas másik nagy szenvedélyére, a fotózásra gondolni. Hogy van az éles szem, az objektív, ami létrehoz egy képet. És akkor elkezdünk ebbe a képbe belezoomolni. Olyan közel megyünk a részletekhez, a levelek erezetéhez, a szőrtüszőkhöz a bőr felszínén, hogy szinte beleveszünk a pixelekbe. Mert nem a nyilvánvaló a lényeg, nem az általános kompozíció, hanem a titok az apró, szabad szemmel nem is látható dolgokban rejtőzik. Oda kell lemenni, onnan kell felhozni, ami eddig rejtve volt. Ettől aztán a Nádas-szöveg sajátos módon egyszerre lesz statikus és egyben állandóan mozgásban lévő – mint egy fodrozódó vízfelszín.RémtörténetekA Világló részletek bizonyos értelemben a kontempláció mesterműve, ám a Rémtörténetek ellenkező utat jár be – mintha egy közösség kollektív tudatának hangját akarná megalkotni. Befelé fordulás után kifelé fordulás, mondhatnánk. A helyszín egy falu valahol a Dunakanyarnál, az időpont a hatvanas, talán a hetvenes évek. A szereplők a falusiak, semmire se jó öregek, egykori kitelepítettek, no meg a városból idepottyan idegenek: egyetemi hallgatók, a tanító, a katolikus pap. Az olvasó pedig nem egyikük vagy másikuk hangját hallja, hanem mintha mindannyian hozzá beszélnének, mégpedig mind a saját hangjukon. Itt van például Teréz, aki vég nélküli sirámokkal bombáz minket az őt ért igazságtalanságokról, amelyek rosszindulattá jegesedtek benne – halljuk őt, fürdünk a fejében felhabzó gyűlöletben, mindent megtudunk a kígyóveremről, ami a lelke, de nem tudjuk feloldozni őt. És az író sem tesz erre kísérletet, csak lejegyez, tolmácsol, nincs sem ítélet, sem felszabadulás. Csak a kakofónia van, ami – csodák csodája – lassan olyan mértéket ölt, hogy szinte harmóniává olvad. És azt hiszem, ettől zseniális – hogy Nádas képes ilyen transzformációkat létrehozni, szinte észrevétlenül.Ezek tehát az ajtók, örökké nyitva. Az életmű pedig soha nem lesz lezárva, hisz minden egyes találkozás az olvasóval újabb jelentéseket fog benne kibontani, amíg világ a világ, és még két nap.