Nem én fogom elmondani, miért és mennyire volt nagy író Nádas Péter. És arról sem én fogok beszélni, hogy milyen volt a közelében lenni, a személyisége kisugárzásában részesülni, hallgatni, beszélni hozzá, valamin összeveszni vele. Nem barátja, követője, ismerőse voltam, csupán olvasója. Még ha találkoztam is néhányszor vele, ha beszélgettünk is röviden, ha fel is hívtam telefonon, mindvégig az olvasója voltam, és hogy olvasója lehettem, nyilvánvalóan egy kivételes ajándék volt, s még mindig az, egyre inkább. Irodalomról beszélünk végül is, ezen a halál szomorú ténye tulajdonképpen vajmi keveset változtat.Első találkozásomat Nádas Péterrel egykori, fiatalon elhunyt magyartanáromnak köszönhetem. Vagyis nem volt ő az én magyartanárom, történelmet tanított nekünk, valami miatt (ha jól emlékszem, illetlen vicceket sütött el az antik görög költészet kapcsán, s emiatt valamelyik iskolavezető gyereke bemószerolta) nem engedték akkor már irodalmat tanítani. Ő volt a legjobb irodalomtanár. https://hvg.hu/360/20260826_nadas-peter-hvg-portre-20160421Tehát tőle kaptam egy nyár elején három könyvet, hogy ezeket olvassam el előbb, utána elkezdhetünk irodalomról beszélgetni. Ez afféle felvételi előkészítő lett volna, valójában annak álcázott kétszemélyes olvasókör volt inkább. Tehát Kertésztől a Sorstalanság, Konrádtól A látogató, Nádastól az Egy családregény vége. Még azon a nyáron eldőlt sok minden. Kisvártatva az Emlékiratok könyvét is leemeltem a helyi könyvtár polcáról. Nem volt egyszerű művelet fizikai értelemben sem, ez a nagy, egykötetes kiadás volt még, önmagában lenyűgözött, hogy egy könyv ilyen is lehet, formára, méretre, súlyra. Végül nem ezt a példányt olvastam el mégsem, hanem megvettem magamnak Budapesten (bár biztos közelebb is meg lehetett volna) a régi Jelenkor gyönyörű szürke kétkötetesét. Hogy lehet a szürke gyönyörű? Pedig ma is annak látom, pontosabban, mivel nem látom, akként emlékszem rá. Ha most itt lenne a kezem ügyében, alighanem végighúznám az ujjam hegyét a hátsó fül aljáról hiányzó kis háromszögletű sarok helyén. Le lehetett vágni az olvasó nő portréját, és ha tízet összeszedett az ember, egy ingyen könyvet választhatott a kiadó kínálatából. Vajon az Emlékiratok fülét mire váltottam be?Nem adta könnyen magát, vagyis, ahogy vesszük, talán mégis. Forró nyár volt (megint vagy még mindig), egy tetőtéri szobában félmeztelenül is izzadva haladtam egyre beljebb valamibe, amiről talán már sejtettem, hogy önmagam lennék, de biztos még nem voltam benne. Csak kicsivel később, és legvégül, ó, igen: „Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” Hiszen valóban az volt, nem értettem, hogyan lehetséges, de éreztem, hogy az. Hátborzongató most belegondolni, hogy akkor ez a szöveg, mint megjelent mű, alig múlt tízéves. Na jó, tizennégy. De az is milyen kevés, és hirtelen milyen irtózatosan régnek tűnik. https://hvg.hu/kultura/20260826_spiro-gyorgy-nadas-peter-emlekezes-ebxÉn egy olyan magyar irodalomba léptem be – hangsúlyozom megint: olvasóként – ami Nádas, Esterházy, Konrád, Kertész, Krasznahorkai, Bodor könyveiből állt. És még sorolhatnám, kiéből, hogy a költőket ne is említsem. Ez akkor az élő magyar irodalom volt. Olvasóként is jókor kell születni, nyilván. Ez a jó kor mostanában ér éppen véget. A vége augusztus 26-án jóval közelebb érződik, mint akár csak egy nappal korábban is. A halált el kell gyászolni valahogy (nem értek hozzá, hogyan), a korszak végén szorongani azonban felesleges. Én úgy látom, örülni kell neki, hogy egyáltalán volt ilyen idő, volt az élő magyar irodalom ilyen, várhattuk folyton a következő és a rákövetkező könyvet. Most egy kicsit majd nem várhatjuk. De persze várjuk, mert ahhoz vagyunk szokva.Amikor a Párhuzamos történetek megjelent, az úgynevezett Alexandra könyvpalota (emlékszik még rá valaki?) pódiuma előtt ültem, ahol Vámos Miklós kérdezgette a szerzőt, hogy mi is ez az egész. Furcsa beszélgetés volt, egyszerre jól és rosszul irritáló, csak ezt tudom ma már felidézni belőle, meg hogy elzsibbadt a lábam a törökülésben, mert elfogytak a székek. Méltóbb helyet is el tudtam volna képzelni ehhez a bemutatóhoz, és a zsibbadáshoz is, pláne a mából visszanézve, de hát a múltbeli helyszíneken elég nehéz utólag változtatni. Azt viszont soha nem felejtem el, hogy Nádas, amikor azt kértem tőle, hogy két névre dedikálja a művét, megpróbált lebeszélni róla. Ebből mindig csak a baj lesz, mondta, szája sarkában nagyon-nagyon apró mosollyal. Igaza lett, nem is sokkal később. Ha úgy alakul azóta, hogy nekem kell két embernek dedikálnom ugyanazt a példányt, ezt a mosolytöredéket látom rögtön magam előtt minden egyes alkalommal. És csak azért is szó nélkül beírom a kért neveket.A Párhuzamos történetek súlyát is rögtön érezni lehetett, picit talán zavart is, hogy már a megjelenése előtt világirodalmi eseménynek nevezték. Még akkor is zavart, ha valóban az volt. A nagyságot is jobban szereti az ember magának felismerni, magának felfedezni, belakni, elszenvedni, egy forró padlásszobában átélni. Ha előre bejelentve kapja meg, bizalmatlan lesz még akkor is, ha nincs rá oka. A nagy irodalom és a nagy írók átka a saját nagyságuk, ami egyre súlyosabb teherré válik minden egyes új könyvvel. Cipelni kell, vonszolni, görnyedni alatta mosolyogva, mintha semmi sem lenne az egész. Nádas szerintem úgy tudott cipelni, mint talán soha még senki más a magyar irodalomban. És amikor egy kicsit szusszant a súly alatt, az is olyan volt, hogy más egészen biztosan beleroskadt volna. A Rémtörténetek mint szusszanás, például. Én azt a könyvet egyáltalán nem szerettem egészen a legvégéig, ott aztán váratlanul mégis én omlottam össze alatta.És az esszék, a drámák, a memomár, édes istenem, memoárok, egészen pontosan. Az a baj, hogy a magyar irodalom egyszerre túl nagy és túl kicsi. Ott vannak a hatalmas, immár lezárt életművek, Tandori, Esterházy, Tolnai, és most már Nádas is. De tudunk-e valamit kezdeni velük? Van-e erőnk hozzájuk, van-e időnk, vagyunk-e elegen, hogy olvassuk őket, hogy olvasva tartsuk? Én nagyon félek tőle, hogy nem. Mert ennek az országnak nagyobb az irodalma, mint amekkora maga az ország. És ez egyszerre a csodája ennek a kultúrának, illetve a nagy tragédiája is. A magyar irodalomban és kultúrában mintha nem lenne strukturális folytonosság. Csak végetérés van és újrakezdés, folytatás sosincs. Nálunk a kultúrát, a hagyományt nem tartja össze semmiféle intézményes keretrendszer. Nincsenek régi díjak, régi kiadók, régi akadémiák, régi folyóiratok, legfeljebb nevükben az némelyik, de valójában minden úgy öreg, hogy nem régi. Mifelénk a nagy életművek tartják össze azt a recsegő-ropogó, düledező valamit, amit magyar kultúrának szokás nevezni. Éppen emiatt rettenünk meg, ha egy-egy efféle életmű lezárul. És azt kérdezzük: nem lehet, hogy ezzel a magyar irodalom, a magyar kultúra is véget ért? Nádas Péter halálával ismét jogosan kérdezhetjük ezt. És mivel magunknak tesszük fel a kérdést, választ sem remélhetünk senki mástól.Nyitókép: Nádas Péter 2016-ban – Fotó: HVG/Fazekas István