„Rövid az emberi élet, de örökké akarok élni.”
(Misima Jukio búcsúlevelének utolsó mondata a szeppuku előtt, idézi Nádas Péter a Misima-mondat című esszéjében)
Nagyon sajnálom, de olvasóként még mindig könnyebb átkelni a tű fokán, mint íróként. A tű hegye a toll hegye. Nádas Péter írásmódja egy archaikus tetoválóé volt. Mindig ilyen precíziós szakembernek képzeltem, akinek az írás folyamata egyszerre érzéki, fájdalmas, intim, monoton, kreatív, komponált, féktelen – és mérhetetlenül magányos. Saját bevallása szerint íróasztalmunkájának legnagyobb küzdelme éppen az volt, hogy megszabaduljon a leszúrt mondatoktól. Legendás íróasztala mégsem tűnt csatatérnek vagy terepasztalnak. Inkább volt bibliapapír, amelyre rátetoválta a berlini falat, a Történelem véraláfutását, majd az új törésvonalakat, lövészárkokat és vetemedéseket. Striákat, sebhelyeket, idegpályákat, elzáródó koszorúeret, lepedők gyűrődéseit.
Nádas Péter a saját bőrét, a saját életét és a saját halálát vitte vásárra.
De ez mégsem a hiúság harsány könyvvására volt. Hiszen az író élete és életrajza: a könyvei megírásának története. A hazatérés pedig e két végállomás között lehetséges: Megszállott Irodalomból a Fegyelmezett Életbe, Megszállott Életből a Fegyelmezett Irodalomba. Élettől keletre, Irodalomtól nyugatra.
