Van az a modernkori mondás (nevezzük így a mém-feliratokat), hogy „a lányoknak posztolok és egyetlen férfinak”. Ami azt jelenti, hogy amit megoszt valaki magáról a közösségi médiában, elsősorban a saját maga vagy barátai szórakoztatására, és közösségépítésre szolgál. Másodlagosan pedig azért, hogy felhívja valakinek a figyelmét magára vagy hogy tetszen valakinek. Ez a másodlagos értelmezésréteg egy kis ideig nagyon is valid posztolási motiváció volt számomra is. Aztán az arcom megjelent Youtube-on, és eltűnt belőlem a tetszésvágy. Az eddigi privát tükörképem publikus plakáttá alakulása végső soron felszabadított. Duchamp piszoárja, Balássy Lamborghinije„Azt hittem kevés önbizalmad van, akkor miért posztolsz magadról ennyi szelfit?” – szegezte nekem egyszer a kérdést kissé számonkérően egy volt kollégám. A zsigeri válaszom az volt, hogy „mert ehhez van kedvem”. A kérdés azóta is motoszkál a fejemben. Nemcsak saját magammal kapcsolatban, hanem mint jelenség, főleg mióta a Magyar-kormányra mint influenszer-politikára hivatkoznak az elemzők. Ismerem a szakmában sokat emlegetett intelmet, hogy az újságírók ne beszéljenek magukról. Visszataszító és nem profi. Ráadásul nő is vagyok, így még inkább kerülnöm kéne, hogy a saját arcomra hívjam fel a figyelmet. „Ne mutogasd magad” – hallhatta már minden nő valamikor az intelmet életében. „Biztos valamit kompenzálni akarsz.” Aki videós újságíróként azt hiszi, hogy a nézők csak őt nézik, az ostoba. Aki azért akar képernyőre kerülni újságíróként, hogy őt lássák, azt elvakította a hiúság. A kamera eszköz ahhoz, hogy a megfelelő dolog kerüljön a figyelem középpontjába. Ez pedig semmilyen esetben sem lehet az „én”. A riporter kézenfogja a nézőt, és vezeti a vizuális történetmesélés útján: „gyere velem, ne értem gyere!”. A fotográfiában és a festészetben az önportré régóta elismert műfaj. Sőt, a kortárs művészetben a tárgyaknak is megengedett az átlényegülés (transzmutáció), amikor múzeumi környezetbe kerülnek át. Legyen szó Duchamp piszoárjáról vagy Balássy kortárs művészeti közegben újragondolt Lamborghini Diablójáról. Ezekhez hasonlóan az újságírói önportrém, ami felkészüléssel és szerkesztéssel kerül képernyőre, lehetőséget ad arra is, hogy magamon túlmenően vizsgálhassam a nők médiareprezentációját. Olyan, mintha valós időben végeznék egyfajta metakutatást, ahol a kutatási alany megegyezik velem.„Ceci n'est pas une pipe" – ezt már közel száz éve René Magritte is tudta. Én pedig 2026-ban írhatnám ezt Instagram-szelfikre vagy videós riportok leírásába. A politikusok az egyetlenek, akik ezt ne tudnák? Számomra sokkal érdekesebb ez a másodlagos értelmezéstartomány, akár az átalakuló médiatérre, akár a politikára gondolok. Talán ezek értelmezéséhez nem árt képzőművészeti és irodalmi példákat segítségül hívnunk. Máskülönbenkönnyen abba a helyzetbe kerülünk, hogy csak nézünk, de nem látunk.Ha a médium maga az üzenet (ahogy mondta ezt Marshall McLuhan médiateoretikus) akkor az „influenszer-politikus” vagy az „influenszer-újságíró” kifejezések is új értelmet nyernek. Ezek nem szelfik, hanem korképek.