A patak vízállásából és reggel a teraszra lépve látom, hogy az idő melegebb és párásabb lett. Május vége van, közeledik a nyár. Tudom, hogy pakoljak sapkát, naptejet, de esőkabátot is, és ehhez nem kellett a telefonom segítségére hagyatkoznom. „Ne zavarjanak” – nyomok rá a telefonom képernyőjén látható ovális gombra. Bár mindenkinek megígértem, hogy pihenni fogok és semmit nem csinálok, mégis két könyvet olvastam el a szabadságom alatt. Egyik sem segített kikapcsolódni. David Szalay Flesh című felkapott regényét, az elmúlt év egyik nemzetközi slágerét vittem magammal és egy örök klasszikust, Toni Morrisontól a Dzsesszt. Víz csobog, villamos csikorogA román hegyekben töltöttem pár napot pihenésként. A szállásunk melletti patak nem szűnő zúgása a városi ablakom alatti villamos csikorgását imitálta. Egyiket nyugtatónak, a másikat zajnak hívjuk. Morrison regényében a vidék és a Város (így nagy kezdőbetűvel) kontrasztja az egyik legérdekesebb cselekményszál. Szalay regénye a férfi lét elviselhetetlen sekélységét kapirgálja, nyelvezete szikár, mondatai rövidek, mint egy Instagram beszélgetés a szerelmeddel. Morrison mondatai ezzel szemben annyira megmozgatnak, mintha egy táncparketten állnék a mélynyomó basszus mellett. Mindkét olvasmánytól üvölteni tudnék. Az egyik modern történet a férfi magányról, a másik száz évvel ezelőtti korrajz fekete bőrű nők haragjáról. A kettő természetesen kapcsolódik össze a fejemben, az egyik kiegészíti a másikat. Ha egyik a vidék, akkor a másik a Város.Mielőtt szabadságra utaztam, szerkesztőim aggodalmukat fejezték ki a túrafelszerelésem és általános fizikai erőnlétem hiányosságaival kapcsolatban. Igaz, hogy jobban szeretem a klaviatúrát ütni, mint hegyet mászni. A kardiót leginkább csak a politikus kergetésekből ismerem, bár az is fejleszti az állóképességet. Igaz, hogy meghatározó éveimet a Duna-parton töltöttem, mégis a betonra gondolok nagyobb nosztalgiával. De aki azt gondolja, hogy a természet kevésbé drámai, mint a Város, az téved.A Cserna-völgyi Nemzeti Park Szeles-vízeséséhez meredek kapaszkodón másztunk fel. A túraút kezdetén tábla jelezte, hogy vigyázzunk a viperákkal. A vízesés robaja egyre hangosabbá vált, ahogy közeledtünk, de sokáig csak az erdőt láttuk. A csobogás robaja jelezte, hogy rendíthetetlenül zúdul le a víz a hegyekből. A hegy eközben, mintha nem akarná, hogy megmásszuk, egyre meredekebbé vált. Aztán hirtelen elénk tárult a sziklafalból szabadesésként lezúduló vízfolyam. Leültünk, pár méterre egymástól a barátnőimmel, és percekig mindenki csendben ülve nézte a természetet.Az eddig fülledt, a naptól szinte elviselhetetlen forróságot hirtelen hűvös szellő váltotta. Pontosan ezt akartam: internet és telefon nélkül, távol a budapesti politika rohanásától a természetben megpihenni. És most, hogy itt voltam, Szalay könyvének egyik idézete mégsem hagyta, hogy kiüresített fejjel üljek. „Vannak pillanatok, amikor éppen ez a hétköznapiság felháborítónak tűnik.” Hogyan lehetek „mozdulatlan és jelzés nélküli”, ahogyan Pilinszky a természetre utal éjfél idején, miközben itt a víz csobog, ott a villamos sem állt meg?