Pályafutásom politikai újságíróként majdnem egyidős a most leomló rendszerrel. 2009 őszén kezdtem, huszonévesként, amikor az ország a jobboldal országlására várt, és a Fidesz győzelmének csak az aránya volt kérdéses. Némi aggodalommal tekintettem a közelgő kétharmad elé, évek óta figyelve az ellenzék agresszív politizálását. De persze nem sejtettem, hogy ebből rendszer, sőt korszak lesz, és hogy felnőtt életem döntő részét Orbán Viktor országlása alatt fogom leélni.
A nemzedékem a kilencvenes években azon nőtt fel, hogy a történelem véget ért: eljött a többpártrendszer és a szabadság; Go West, Magyarország Ausztria nyomába ered. Jól tudtuk persze, hogy nem érjük utol, de a nyugati irányban sosem kételkedtünk. Nem kételkedtünk akkor sem, amikor 2002-ben a Fidesz a radikalizálódás útjára lépett. Még akkor sem, amikor egy korábbi III/II-es lett a kormányfő. De akkor sem, amikor 2006 őszére összeomlott a magyar állam.
Valami olyasmit gondoltunk, hogy ez egy operettország, ahol leginkább pojácaszerű politikusok és szerencselovagok jutnak hatalomra, a sorsunk pedig a saját kezünkben van, és magunkért kell helytállnunk. Megértettük, hogy az állam nem értünk van, hanem miattunk.
De azt sosem gondoltuk volna, hogy ellenünk fordul. Hogy itt még egyszer félni is lehet.
