Sokféle megközelítés létezik a személyiség és a viselkedés egyéni különbségeinek leírására, de talán a legszembetűnőbb, hogy alapvetően „kifelé” vagy „befelé” éljük az életünket. Nem kell, hogy álextrovertált életet éljünk, csak mert a nyugati társadalmak azt idealizálják. Harmat László pszichológus, egyetemi docens írása.
Pulzus
Korábban több kutatói pozíciót is megpályáztam Svédországban. Az Uppsalai Egyetem interjújának első fele a szokásos módon zajlott le: be kellett mutatnom kompetenciáimat, és persze jövendőbeli kollégáim szerették volna kideríteni, mennyire vagyok motivált a pozíció betöltésére. A második félórában azonban folyamatosan arról kérdezgettek, mennyire vagyok szociális, szeretek-e prezentálni, kedvelem-e a társasági életet, mivel töltöm a szabadidőmet. Mindez még rendben is lett volna, de egyre inkább az volt az érzésem, hogy meglehetősen extrovertált egyéniséget keresnek munkatársnak, akitől az várják, hogy egyszerre legyen elmélyült gondolkodó, ugyanakkor teljes mértékben nyitott a környezete és a külvilág felé. Nem mondom, hogy a két dolog feltétlenül ellentmond egymásnak, de eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha azt válaszom, hogy jobban szeretek a szünetekben is tudományos problémákon gondolkodni, mint a kollégáimmal kávézgatni, és ha választanom kell, akkor szívesebben olvasgatok esténként a karosszékemben, mint hogy a közeli ír kocsmában sörözzek a barátaimmal.
