Egy korábbi hírlevelünkben bemutattam az Aranykalitka-kutatást, ahol fiatalon középvezetővé vált emberek életútjait követjük. Akkor arról írtam, hogy a már ötvenes éveikben járó alanyoknál kifejezetten jó időszak indult: nem a hanyatlás, hanem az átrendeződés kora. Ha valaki már nem egy külső (valójában nem róla szóló) program szerint fut, azzal energiát szabadít fel. A kutatásunk világos irányt mutatott, merre irányul ez az energia: kifelé, mások felé. A pszichológus Erik Erikson ezt generativitásnak nevezte: a jelenség az ötvenes éveink kihívása és lehetősége is egyben.Arról a vágyról van szó, hogy az ember túllépjen a saját énhatárain, és felelősséget vállaljon a következő generációkért. Évtizedeket átölelő kutatásunk szépen kirajzolja ezt az ívet. A harmincas éveikben, az első interjúkörben ez a téma szinte egyáltalán nem rezonált a résztvevőkre. A negyvenes éveikben már meg-megjelent.Mostanra szinte mindenkinél központi kérdéssé vált: önközpontúan, a saját sikereiket hajszolva élnek-e tovább, vagy képesek maguk után nyomot hagyni.A nyomhagyás koncentrikusan tágul: a legbelső körben a saját gyerekek, aztán a munkahely, végül pedig a tágabb közösség és a társadalom szerepel.Az első kör: a gyerekekA vezetők számára a legmeghatározóbb nyomot a gyerekeik felnevelése jelenti. Korábban a gyerek sokszor pajzsként is szolgált a hajszolt tempó igazolására – „értük csinálom” –, ötven felett viszont már pontosan látják a szülői jelenlét valódi mérlegét a sikerekkel és a mulasztásokkal együtt. Ez a mérleg gyakran fájdalmas. Az egyik apa így fogalmazott: „Óriási a kontraszt a között, amit a karrieremben elértem, és amit apaként. Hibáztatom magam, keresem, hol rontottam el. Ez olyan életfeladat, ami még rajtam van.” Az üzleti elit sem ússza meg a gyereknevelés drámáit: a tíz év feletti gyerekek mintegy tizenhárom, a szülők nagyjából húsz százalékánál jelent meg valamilyen súlyos mentálhigiénés nehézség az online térbe zárkózástól a depresszióig. Volt olyan csúcsvezető, aki éveken át minden pénteken az iskola aulájában dolgozott, hogy súlyos balesetből felépülő gyermekét segítse. Ugyanakkor a karrier nem ment a gyerekvállalás rovására: a mintában az országos átlagnál lényegesen több, fejenként átlagosan 2,28 gyerek született. A másik nagy kérdés a gyerekek egzisztenciális elindítása. Tíz éve a vezetők még szigorúbban fogalmaztak, a tanulás finanszírozásáig látták a felelősségüket, mára viszont látják, hogy a jelenlegi ingatlanárak mellett egy pályakezdő fiatalnak esélytelen a lakásvásárlás.Ezért óriási felelősséget húznak magukra. Ahogy az egyikük mondta: „Úgy döntöttem, hogy minden gyereknek a kezdő ingatlanát megadom. Ha van egy lakásuk és stabil a nyugdíjuk, akkor nem kell küzdeniük a megélhetésért.” Jellemző adat még, hogy az interjúalanyok tizennyolc éven felüli gyerekeinek fele külföldi egyetemen tanult – szemben az öt-hat százalékos országos átlaggal. A női vezetőknél ez külön határhúzási nehézséget hoz: nehéz elengedni a külföldön élő gyerekekkel a napi kapcsolattartást.