Magyar támadás nyitotta meg a mohácsi csatát, elsöpörték, szétkergették a ruméliai lovasságot – egy darabig úgy tűnt, győztünk. Aztán megjelentek az anatóliaiak és a szultáni sereg, immár több mint 80 ezer török állt szemben 24–26 ezer keresztény katonával. A mohácsi csatát bemutató sorozatunk mostani részében az 1526. augusztus 29-én vívott ütközetet járjuk körbe részletesebben, ami kicsit sem hasonlít a képzeletünkben élő középkori összecsapásokhoz, és valójában nem is lett vége, inkább csak abbamaradt. Ráadásul néhány magyar nemes kis híján levágta Szulejmán szultánt.
A drávai átkelés után I. Szulejmán szultán elképesztő méretű, 100 ezres hadserege – ebből nagyságrendileg 80 ezer fő volt ténylegesen harcoló katona, de a többiek is fegyvert fogtak szükség esetén – napokig bolyongott a Dráván túli mocsarakban. Toronyiránt tört előre, mert tudta, hogy II. Lajost Mohács környékén kell keresnie: fő célja a király legyőzése, majd – hadjáratát megkoronázandó – Buda elfoglalása volt. A magyarok az Eszék és Mohács között a Dunába futó Karasica-pataknál várták, Tomori Pál és 6–10 ezer vitéze a mohácsi csat előtt öt nappal fényes győzelmet aratott az előrenyomuló ellenségen. Állítólag háromezer oszmán katona maradt a csatatéren, a magyarok végül mégis visszavonultak – erről szólt az előző rész a mohácsi csatát bemutató sorozatunkból, amelyben többek között a Szapolyai János „késéséről” és „árulásáról” szóló hiedelmeket is cáfoltuk.
