A budai vár mostanában sokat kerül szóba: a kormányváltás után még nem dőlt el, hogy mi lesz a Karmelita sorsa (csak az derült ki, hogy a miniszterelnökség nem ott fog üzemelni), az sem dőlt el, hogy hogyan folytatódnak a Nemzeti Hauszmann Programban (NHP) megkezdett építkezések, és mire fogják használni a többi épületet, ha már elkészültek. A 2014-ben indult programot már a meghirdetése óta élénk viták kísérik: a műemlékvédelmi szakemberek szerint itt nincs is szó helyreállításról, hiszen az NHP új épületei valóban újak, a Szent István-terem pedig az eredeti tervek alapján készült másolat. A kormány a várnegyed egykori dicsőségének helyreállítására hivatkozott, és pénzt nem kímélve a miniszterelnökség után egyre több kormányzati funkciót kívánt bepréselni a vár falai közé. Az eredmény: a műemlékvédelem álláspontja szerint álműemlékek jöttek létre, modern épületek historizáló homlokzatokkal, amelyek ráadásul nem is felelnek meg a fennmaradt terveknek – a jelenleg is épülő Honvéd Főparancsnokság tervein például azért módosítottak, hogy ne vessen árnyékot a Karmelitára.
Az épülő Honvéd Főparancsnokság
Fotó:
Dippold Ádám
De szabad ilyet csinálni a történelmi örökségünkkel? Egyáltalán, milyen örökségről van itt szó? Ennek kifejtésére persze egy élet munkája is kevés lenne, de szerencsére vannak, akik megpróbálták, ezért úgy döntöttem, hogy Száraz Miklós György író frissen megjelent könyvéből, a Legendás Budavárból próbálom megismerni a várnegyed történetét. Vagy inkább a lelkét: a bő 400 oldalas, albumként is forgatható súlyos kötet nem klasszikus útikönyv, nem is képeskönyv és nem is regény, és a rengeteg történelmi adat, hír és feljegyzés mellett leginkább hangulatokat ad át. Az írónak korábban csak egy regényét, Az Ezüst Macskát olvastam, ezért is voltam kíváncsi rá – nem is kellett csalódnom, ez az előbbihez hasonlóan kiváló könyv. Ha valamivel, hát ezzel és némi gyaloglással biztos sikerül valahogy elcsípnem a vár lelkét – gondoltam. Lelkületét. Akármijét.
