Kiterjedt tevékenységet végzett az 1956 után újjászervezett állambiztonsági hálózat. Hiába lenne meg a politikai szándék a Tisza-kormány részéről az ügynökakták megnyitására, a rendszerváltáskori, majd az azt követő tetemes iratmegsemmisítések miatt aligha valósulhat meg a tisztánlátás.
„A munkásosztály marxista–leninista pártja a társadalom vezető ereje” – szólt a Kádár-korszak alkotmányának 1972-ben megfogalmazott szövege, s az állam életét alkotó minden további jogszabályt ebből vezettek le. Így volt ez az akkor állambiztonságiaknak nevezett titkosszolgálatokkal is, amelyek elsősorban a párturalmat védték, nem pedig az ország érdekeit. 1979-ben a Belügyminisztérium állambiztonsági vezetése, a III. főcsoportfőnökség az ügyrendjében első helyen ezt úgy fogalmazta meg, hogy „munkáját a Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai, irányelvei” szerint végzi, s csak utána következett, hogy „a Magyar Népköztársaság törvényeit és más jogszabályait, továbbá a belügyi rendelkezéseket és iránymutatásokat” is figyelembe kell venniük.Az állambiztonsági szervek működése szigorú pártirányítás és -ellenőrzés alatt állt, ezt 1967-ben fogalmazta meg az MSZMP Politikai Bizottsága, azaz az ország kommunista vezetése. E szerint az állambiztonsági szolgálatokat „közvetlenül a Központi Bizottság irányítja, ellenőrzi a felügyeletet gyakorló titkáron, valamint a Közigazgatási és Adminisztratív Osztályon keresztül”. S hozzátették, hogy a törvényesség és a szocialista állam biztonságának védelme mellett a pártirányítás és ellenőrzés célja, hogy a Belügyminisztérium és szervei tevékenységében maradéktalanul érvényesüljön a párt irányvonala.1956 után szoros felügyelet alatt tartották az állambiztonsági szerveket, majd 1962-től megszabadultak a korábban kompromittálódott államvédelmisektől. Részletesen szabályozták azt is, hogyan járhatnak el a párttagok és a pártapparátus tagjaival szemben is, nehogy kicsússzon a kezükből az ellenőrzés. Kádár rendszeresen részt vett a Belügyminisztérium éves országos értekezletén.
