Egyre többen érzik úgy, hogy a választást követő eufória lecsengésével itt az ideje az elmúlt másfél évtized traumáiról is beszélni. A legkülönbözőbb csatornákon el is kezdtek áradni a történetek, de egyelőre zömmel nem az áldozatok hangját halljuk. Pedig nemcsak az elmúlt tizenhat évre, hanem jóval korábbra visszatekintve, az úgynevezett befagyott traumákról való beszédhez is lehetőséget kellene teremteni. Trianon, a világháborúk, a holokauszt, a kommunizmus és '56, a rendszerváltás, a generációkon át öröklődő hatásaikkal, sok vonatkozásban máig ki- és megbeszéletlenek. Magyar Péter miniszterelnökként tartott egyik első sajtótájékoztatóján kapott is arra vonatkozó kérdést, hogy a kormány tervez-e valamilyen infrastruktúrát kiépíteni ehhez a folyamathoz. Erre még nincs pontos válasz, miközben már indultak – egyelőre nem intézményes keretek között – az elmúlt tizenhat évet feldolgozó kutatói projektek.
Menyhért Anna kultúratudós, író, irodalomtörténész, a traumakutatás szakértője szerint azonban ahhoz, hogy el lehessen mondani a személyes történeteket, az első lépés a biztonságos helyzetek megteremtése volna. A Torinói Egyetem munkatársa cikkeiben, valamint blogján reagál az aktuális, magyarországi történésekre. „A mostani helyzet lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi traumafeldolgozásnak és prevenciónak Magyarországon először intézményes háttere legyen – írja egyik bejegyzésében. – Milyen eszközeink vannak erre? Állami felelősségvállalás, megszólalás, társadalmi együttműködés, civil, kutatási és oktatási projektek – minderre szükség lesz.”
