Régóta tudjuk, hogy egy traumatikus esemény emléke, lelki öröksége generációkon keresztül továbbadódik, akkor is, ha a leszármazottak elől elhallgatták a történteket. Hogyan adódnak át az élmények szavak nélkül? Bakó Tihamér klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és Zana Katalin orvos, pszichoterapeuta írása.
Pulzus
A trauma alapjaiban rázza meg az egyént. A gyászfolyamaton keresztül eljuthat az élmény beépítéséig, integrálásáig, ami gazdagíthatja is a személyiséget, a részévé válva. Súlyos trauma, különösen a csoportszintű traumatizáció integrálása meghaladhatja azonban az egyén feldolgozó kapacitását. Társadalmi traumák esetében mind a hosszú távú lélektani hatás, mind a korrekciós lehetőségek szempontjából kulcsfontosságú tényező, hogy ugyanazon az elárasztó, feldolgozhatatlan traumatikus élményen egy egész közösség osztozik. A trauma csoportélmény lesz. Ez lehet akár segítség, de növelheti is a trauma súlyát. A trauma integrálhatósága nagyban függ attól, hogy a környezet, a társadalom hogyan viszonyul az hozzá: mennyire szolidáris, együttérző. Visszatükrözi-e, hogy tragédia történt – hogy egyáltalán megtörtént a tragédia. Egy elég jó közeg, amellett, hogy tükröz, segít átmenetileg tartalmazni a traumatizáltakat elárasztó fájdalmas érzéseket, befogadhatóvá alakítani azokat, amire a trauma hatása alatt álló egyén és csoport önmagában nem képes. Így a traumatikus esemény integrálhatóvá válhat személyes és csoportszinten is.Ha azonban a társadalmi tükör vak, érzéketlen, sőt maga a társadalom az elkövető, akkor az egyén és a csoport magára marad az élménnyel. Amennyiben a trauma társadalmi szintű feldolgozása, a gyászfolyamat később is elmarad, a trauma integrálatlan marad, és az integrációval ellentétes működések – a hasítás, a projekció, a paranoid működések – válnak dominánssá. A lehasadt, integrálatlan trauma nagy eséllyel válik transzgenerációssá – és nemcsak az áldozatokat, hanem az egész társadalmat generációkon keresztül kísérti.
