Európán jeges rémület lett úrrá 1453-ban, amikor II. (Hódító) Mehmed oszmán szultán elfoglalta Konstantinápolyt. Mindenki tudta, hogy nem fog itt megállni, csak idő kérdése, mikor vezeti egyre hatalmasabb birodalma haderejét nyugatnak. Nem kellett sokat várni, a szultán 1456 tavaszán kiadta a parancsot, az anekdota szerint úgy fogalmazott, reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben fogja elfogyasztani. A magyar királyi tanács épp ülésezett 1456 áprilisában, Hunyadi János újabb törökellenes hadjáratról győzködte az urakat, amikor megérkezett az oszmán hadjárat híre. A Duna és a Száva összefolyásánál fekvő Nándorfehérvár, a mai Belgrád hadászati szempontból a Magyar Királyság kapuja volt, az ország „lágy, hasi részének” legfontosabb erődítménye, amelynek felhasításával az ellenség előtt nyitva áll az Alföld, hazánk „védhetetlen” síkvidéke egész a fővárosig és még tovább. Gyorsan meg is született a döntés: támadás helyett védekezni fogunk, Nándorfehérvár a magyar végvárrendszer kulcseleme európai összehasonlításban is modern, jól felszerelt erődként várta az ostromot.
A védelmet Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály vezette, a védők számáról még becslésekkel sem rendelkezünk. A szultáni had 1456. július 4-én kezdte az ostromot úgy, hogy hajóblokádot építettek ki a Dunán, a Száván azonban nem, illetve elmulasztották a vár teljes körbekerítését. Az ostrom részletei sem ismertek, pontosabban annyi verzió kapott róla lábra, hogy a teljes valóságot ma már nehéz visszafejteni. A legvalószínűbb, hogy az oszmánok bevett ostromtaktikájukat alkalmazták: kinéztek egy vagy néhány falszakaszt, amelyen keresztül rohamot terveztek, és azt próbálták ágyútűzzel lerombolni, hogy aztán a várárkot feltöltve benyomulhassanak. Ezeket lőtték napokig, esetünkben akár tényleg több mint két hétig.
