A világ legmenőbb emlékműve ma pont 12 éve áll Budapesten. Minden budapesti és minden magyar joggal lehet rá büszke, pont, mint Orbánék elkergetésére.
Olyan formabontó, sőt minden túlzás nélkül avantgárd alkotásról van szó, amit az ilyesmivel ritkán vádolt Orbán-rendszer állított, punk gesztussal dobva kesztyűt a saját arcába. Ez az emlékmű ugyanis egyszerre részvételi és interaktív, az alkotója meg ki tudja hány budapesti polgár plusz Orbán Viktor exminiszterelnök és Párkányi Raab Péter giccsszobrász-zsánerszobortervező. Hányan szájalnak interaktivitásról meg a széles tömegek bevonásáról, és milyen kevesen hoznak létre valódi élő, közben sokszerzős alkotást! Orbánnak és Párkányi Raab Péternek azonban sikerült ez a német megszállási emlékművel.
Olyan, vérprofin trollkodó, minden aprócska elemével hergelő ragebait-tárgyat hoztak létre, ami azonnal ki tudta provokálni, hogy a befogadó közeg ellenemlékművet hozzon létre. Feliratokból, képekből, mécsesekből, apró tárgyakból és rengeteg élő akcióból. Beszédek, zene, vita, éneklés, tüntetés, megemlékezés, ismeretterjesztés: a német megszállás kettős emlékműve áll a legközelebb ahhoz, ahogy gimisként mondjuk az agórát elképzeltem. Az emlékműveket szemlélve a befogadó egyet nem szokott szinte soha: emlékezni. Hát itt nem ez a helyzet. Nincs az a szenvedélyes beszéd, jól megírt könyv vagy hatásos dokumentumfilm, ami olyan sikeresen provokálná ki a magyar holokausztra való aktív emlékezést, mint a művészien hazug megszállási emlékmű. Fontos, hogy mindez NEM pusztán a műalkotás lakossági felére vonatkozik, hanem az egészére. Egyik sem élne meg a másik nélkül, sőt létre sem jöttek volna, ha nincs a másik. Maga Orbán sem rendeli meg a trollszobrot, ha nem létezik az emlékezők közege, akiket heccelni akart, és az a közeg sem foglalkozna 12 éve az utcán a témával, ha nem lenne mit leleplezni.
