„Élek. A férjem, Paul Auster halott. 2024. április 30-án halt meg, 18 óra 58 perckor, itt, a brooklyni házban, ahol most ezeket a szavakat írom” – ezzel a mondattal kezdődik a Ghost Stories című memoárja. Számontartja férje halálának évfordulóit?Nagyon is. A könyv végén azt írom, hogy a fájdalom változik, de nem ér véget. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Paulra. Azt kívánom mindennap, hogy bárcsak élne, és ne halott lenne. Már azelőtt sokat beszéltünk Paullal a halálról, hogy megbetegedett volna. Melyikünk fog előbb meghalni, és ezt hogyan viseli majd a másik? Erről beszélgettünk. A képzeletemet tehát nagyon is foglalkoztatta a halál, az igazi megrázkódtatást a testi megélés jelentette. Az a sokk, hogy valaki, aki része volt a testi-lelki valóságomnak, nincs többé.Siri HustvedtNorvég-amerikai családban született Minnesotában. Öt esszékötet és hét regény – köztük az Amit szerettem – szerzője. Publikált tudományos szaklapokban, előadásokat tartott pszichoanalízisről, idegtudományról, filozófiáról. Költőként kezdte, akárcsak a férje, Paul Auster. 1982-ben, június 16-án, az Ulyssesnek emléket állító Bloomsday napon házasodtak össze. Auster 2024-ben bekövetkezett haláláig együtt éltek.Elmúlt a nincs többé sokkja?Jobban hozzászoktam ehhez a hiányhoz az elmúlt több mint két év során. Nem azért, mert erre törekedtem, nem azért, mintha örültem volna ennek a folyamatnak, egyszerűen így történt. Másnap is felkeltem, elvégeztem a napi teendőket. Rendkívül fájdalmas volt eleinte. Idővel aztán kezdtem hozzászokni ehhez az egyedülléthez, és ma már jobban teljesítek. Nem folyik szét annyira az idő, nem folyik szét annyira a figyelmem.A férje kívánsága az volt, hogy a brooklyni házuk könyvtárszobájában haljon meg. Ebben a házban két író könyvtára keveredett, az övé és az öné. Mi a legszembetűnőbb különbség a két gyűjtemény között?A helyzetet bonyolítja, hogy együttélésünk hajnalán, a házasságkötésünk előtti évben elajándékoztuk a pluszpéldányainkat. A könyvtár a megmaradt közös példányokra épült. De Paul dolgozta ki a rendszert. Kezdetben közösen csináltuk, de Paul később magához ragadta az irányítást. Hosszú ideig nem is értettem a belső logikát, talán mert nem is volt igazi rendező elv. Paul a saját feje után ment. A halála után 300 könyvet adományoztam kutatási célból egy dániai egyetemi könyvtárnak – ezek jórészt azok a könyvek, amelyekre Paul a megismerkedésünk előtt tett szert. Odaadtam a Beckett-gyűjtményünket is. Akadhatnak itt is közös szerzemények, de nem kérdés, hogy Beckett Paul asztala volt, sokkal jobban elmélyült benne, mint én. A francia költők is főleg az ő kollekciójába tartoztak, néhányukat fordította is. Ezekből a könyvekből kirajzolódik Paul intellektuális arcképe. https://hvg.hu/360/20230102_202251__paul_auster__new_york_nem_ereszt__oroksegek__ne_tudd_kiÉs az ön polcai?Itt vagyok a dolgozószobámban, a mögöttem lévő polcokon a könyveim fordításai sorakoznak, a másik oldalamon pedig a saját pszichoanalitikus kiskönyvtáramat láthatja. Ezen az emeleten egy másik szoba a kognitív idegtudomány műveivel van tele, ezeknek Paul a közelébe se ment. Ahogy nem olvasta a tárgykapcsolat-elméletet tárgyaló tanulmányokat sem. Freudot olvasott, erről tudtunk beszélgetni. Ugyancsak a másik szobában tárolom a skandináv nyelvű könyveket. Az összeköltözésünk után azokból az angol nyelvű klasszikusokból selejteztünk, ami mindkettőnknek megvolt. Megszabadultunk az olcsóbb kiadású Miltontól, a vacak minőségű Chaucertől, megtartottuk a szebb példányokat. Ezek közös tulajdonba kerültek.Már beteg volt Auster, amikor elkezdett írni egy kis könyvet: a Letters to Miles (Levelek Milesnak) az unokájukhoz, az újszülött Mileshoz szóló levelekből állt volna. A könyvből csupán 35 oldal készült el, ezek a levelek is belekerültek a Ghost Stories című memoárba. A férje tudta, amikor belekezdett a könyvbe, hogy milyen kevés ideje maradt?