Bárcsak Christopher Nolan Odüsszeiáját vetítették volna le nekünk a gimnáziumban magyarórán!És nem azt a közepésnél valamivel rosszabb, ki tudja, mikori filmfeldolgozást, amivel a tanárok jellemzően letudják Homérosz háromezer éves hőseposzának ismertetését.Azok az olvasók, akik eleve sandán és gyanakodva néznek egy filmkritikusra, jól érzik: valóban kétélű dicséret a fenti. Az egyik éle valóban dicséret: az év legnagyobb szabású és sokak által legjobban várt filmje, az Odüsszeia tényleg tökéletes arra, hogy a lehető leggrandiózusabban megmutassa, miről is szól Homérosz eposza (persze azért Nolan verziója nem mindenben egyezik az eredetivel, szóval az iskolai dolgozatnál nem feltétlenül lesz elég az ötöshöz). A másik élét viszont a csalódás mérge feni álnokká: a Memento, az Eredet, a Csillagok között, a Tenet vagy az Oppenheimer rendezőjétől, a világ első, teljes egészében 70 mm-es IMAX-kamerákkal forgatott, 250 millió dolláros filmjétől azértcsak többet várna az ember, mint egy gyönyörűséges, lélegzetelállító képeskönyvet. https://www.youtube.com/watch?v=rkK8OXH5YRYAzonban a háromórás filmtől mindössze két gondolatra tellett: egyrészt, hogy Odüsszeusz talán azért bolyongott tíz évig Trója legyőzése után, mert a szíve mélyén nem is igazán akart hazatérni, másrészt pedig, hogy a háború bizony rossz dolog – igaz, ami igaz, ennél azért sokkal kacifántosabban fejtik ki ez utóbbi gondolatot, de szóvirágok ide vagy oda, a tartalom alig több ennél a három szónál (a „bizony” elhagyható).Sznobizmus ezen keseregni? Talán. Kezdjük akkor a mindenféle sznobéria nélküli verzióval, a fent nevezett kétélű dicséret csillogó élével.Az Odüsszeia című Christopher Nolan-film méltó formát ad az emberiség egyik legismertebb és legfontosabb mítoszának, kihasználva a filmkészítés 150 éve alatt létrehozott minden egyes lehetőséget.Universal PicturesHa azt mondjuk, szükségünk van arra, hogy az emberiség nagy történetei mind láthatóak legyenek mozifilmek formájában is, akkor Nolan verziója a lehető legjobb, amit kívánni lehet. (Kérdés, tényleg szükségünk van-e erre, de psszt, ezzel már veszélyesen közel evezünk a sznobizmushoz, pedig azt ígértem, legalább egy kis időre félreteszem.) Ha azt mondjuk, szükségünk van arra, hogy ne csak elképzeljük, de lássuk is a trójai falovat, sőt azt is, vajon nem süllyedt-e félig a homokba az ágaskodó faszobor, ha egyszer két dagály is mosta alatta a partot, mire a trójaiak észrevették (de igen), és nem fulladt-e meg ettől néhány benne várakozó görög harcos (szintén igen), sőt ha azt is tudni akarjuk, ebben a két napban tudtak-e máshová üríteni a lóba zárt katonák (nem), akkor nincs rátermettebb filmes, mint Christopher Nolan, hogy ezt megmutassa nekünk. Ha látni akarjuk, milyen a Küklopsz realisztikusabb ábrázolásban, mint ahogyan azt a Görög regék gyerekeknek című mesekönyvben láttuk, nem fogunk soha jobb művészt találni erre Nolannél.Ha szerettük volna, hogy valaki megmutassa, a 21. században éppen aktuális szépségideálok szerint milyen lehet egy gyönyörű nimfa, vajon olyan-e, mint Charlize Theron (igen), akkor ez a mi filmünk. Sőt Nolan arra is csattanós választ ad, hogy már háromezer éve is politikai kérdést csinált a társadalom a női testből – lásd a Heléna szépsége miatt indított háborút –, így folytatja a hagyományt, és a világ legszebb nőjének Lupita Nyong’o kenyai származású színésznőt teszi meg, ami teljesen természetes is lenne egy normális világban, ahol nem kelt még mindig rasszista indulatokat az, ha egy művésznek van pofája azt állítani,nem teljesen biztos, hogy egy hattyú formájában megjelenő isten és egy ember nászából fogant és egy tojásból kikelt nő bőrének színe fehér volt,de mi nem ilyen világban élünk.Facebook / UIP DunafilmHa szerettük volna a legjobb akciómozik, James Bond, a Mission: Impossible és a Bourne-filmek legjobb pillanatait felidéző, hosszú jelenetben végignézni, hogyan is mutathatott, ahogyan az Ithakába visszatérő Odüsszeusz bőrébe bújt, a szerep kedvéért valóban szakállt növesztő Matt Damon lemészárolja a kérőket, ne gondolkodjuk tovább, mit nézzünk meg holnap este. Ha szeretnénk olyan valóságosan látni Kharübdisz halálos tengeri örvényét, mintha csak az Északi áramlat gázvezeték elleni szabotázs miatt habzó vízről szóló híradó-tudósítást látnánk – hiszen erre a jó a legmodernebb filmtechnika, hogy ennyire valóságossá tegye a legkevésbé reális dolgot is, és ezzel izgalmas bizsergést okozzon az agyunkban –, vagy ha testhorrorként néznénk meg, hogyan változtatja disznóvá Kirké a férfiakat, az Odüsszeia lenyűgöző lehetőség számunkra.Igen, én is érzem, hogy ironikusnak hathatnak ezek a mondatok, pedig nem azok, csak azt írják le, mi az, amiben tényleg jó ez a film: abban, hogy képet adjon a jól ismert (illetve 2026-ban már biztosan sokak által nem annyira jól ismert) történeteknek. És abban semmi, de semmi irónia nincs, hogy Nolannél ezt talán lehetetlen lett volna jobban csinálni. A film az elsőtől az utolsó képkockáig grandiózus, nincs benne egyetlen egy helyszín, kellék, jelmez, díszlet, hópehely, hullám, tűzcsóva, hajóroncsból származó deszka, de még egy homokban hagyott lábnyom sem, amiről ne azt éreznénk, a lehető leggondosabb tervezés tökéletes kivitelezésének eredménye. Nincs egy jelenet sem, ami ne lenne feszült, és aminek ne emelné négyzetre a zsigeri, karfamarkoló hatását Ludwig Göransson mindig a szívverést utánzó zenéje (amelyhez a zeneszerző ókori görög hangszereket alkotott újra, és nem használt szokványos nagyzenekart).Anne Hathaway és Tom HollandUniversal PicturesAz egyetlen technikai jellegű kifogás Jennifer Lame vágót érheti: az Odüsszeia épp olyan hihetetlenül rövid snittekből áll, és ettől épp olyan kapkodós benyomást kelt, mint az összes többi kalandfilm az elmúlt tíz évben, amiben tehát nincs semmi meglepő – mégis, épp ezekhez a nagyszabású és minden részletükben ennyire kidolgozott képekhez a szokottnál valamivel ráérősebb tempó illene. Vélhetően épp ez felelős azért is, hogy a mesteri operatőr, Nolan állandó alkotótársa, Hoyte van Hoytema beállításai a szokottnál kevesebb gyönyörűséget okoznak: nincs idő elmélyedni bennük.Igen: mindezek mellett az elvitathatatlan érdemek mellett talán sznobizmus feltenni a kérdést, hogyde elég ez?Elég, ha korunk egyik legünnepeltebb és bizonyos tekintetben legtehetségesebb rendezője egy csodálatosan illusztrált Wikipedia-oldalt rendez? Van értelme 2026-ban az isten pénzét is elkölteni arra, hogy szebben és színesebben megmutassa ugyanazt, amit már láttunk akár kevésbé grandiózus verzióban, akár csak olvasás közben a lelki szemeink előtt, akár más művészeti ágak számtalan feldolgozásában? Elég ez úgy, hogy az alkotó nem tud vagy akar hozzátenni mindehhez olyan eszmei többlettartalmat, ami révén a film az alapmű olvasásához képest új, más gondolatokat is szül a befogadóban? Elég a történetmesélés elgondolkodtatás nélkül? (Inkább filozófiai kérdés ez, mintsem gyakorlati, hiszen praktikusan természetesen elég lesz: nem kérdés, hogy meg fog térülni minden befektetett dollár.)Matt DamonFacebook / UIP DunafilmFelmerül az a kérdés is, mennyire működőképes ötlet, hogy egy halálosan komoly filmben, ami erkölcsről, hitről és civilizációról értekezik, egyszer csak emberevő óriások, varázsfőzeteket készítő boszorkányok, sellők és sziklafalakból kinyúló, rettenetes szörnyek jelennek meg, mégpedig a lehető legkonkrétabb valójukban. A film elején, amikor Odüsszeusz arról beszél, a trójai háború valódi oka Trója kiváló fekvése a kereskedelmi utakhoz képest, és amikor a trójai faló már emlegetett hétköznapi valóságáról van szó, még azt lehet hinni, Nolan azért nyúlt ehhez a történethez 2026-ban, hogy megmutassa, az a legendák fantasztikus elemei nélkül is működőképes. És végül ehhez a gondolathoz is tér vissza: gyönyörű és megindító, amikor kiderül valami plusz Athénéről, aki rendszeresen megjelenik Odüsszeusz álmaiban.Ehhez képest Nolan mégsem kezd semmit még a legmagasabb labdákkal sem, például Kirkével, aki azért változtatja disznóvá az embereket, hogy megmutassa, ez a háborúkban erőszakosan viselkedő férfiak valódi jelleme. Egy egyedül élő nő, aki rettegve sikítani kezd, amikor egy kiéhezett férfihorda betör a házába, és arról beszél, milyen is a háborúban részt vevő férfiak természete: és mégsem esik egyetlen szó sem a háborúkban nőket erőszakoló katonákról, sem ebben a jelenetben, sem később, amikor Odüsszeusz néz szembe a háború borzalmaival. Mintha szándékos döntés lenne: a dúlást bemutató jelenetekben, amikor Odüsszeusz szavai szerint „tíz év dühe” csapott le Trójára, többször is mutatnak sikoltozó nőket elragadó férfiakat – de a rendező gondosan ügyel rá, hogy lássuk, mindegyiket azonnal megölik, és semmi más nem történik velük. Mintha nem azt akarná megmutatni, mi mindenre lehet asszociálni ebből a történetből, hanem azt, milyen mereven ellen tud állni bármiféle asszociáció csábításának.Matt Damon és ZendayaUniversal PicturesHiszen hasonlóan gazdag értelmezési lehetőségekre ad lehetőséget szinte minden az Odüsszeia történetei közül akár egyesével, akár egészben: részben azért ennyire jelentős kultúrkincs ez az eposz, mert annyiféle metafora kibontható a témáiból. (Lásd például a Pi élete című sikerkönyvet, amely az Odüsszeia mintájára egy csodával határos tengeren hánykolódós hazatérés-történet, és minden oldala metafora az emberi jellemről). De nem:Nolan nem hajlandó értelmezni semmit, nála minden pontosan annyit jelent, amennyi a vásznon van, legyen szó emberevő szörnyről vagy felejtést nyújtó nimfáról.Nem hajlandó többletjelentést adni, nem hajlandó újragondolásra késztetni, mintha legfőbb és egyetlen elve az lenne, hogy amit Homérosz leírt, azt pontosan úgy kell visszaadni, és bűn bármit is kezdeni vele a puszta bemutatáson túl.Ez természetesen tökéletesen legitim döntés Christopher Nolantől, és könnyedén el is lehet fogadni, hiszen hogyan is mondhatnánk, hogy kevés lenne mesteri minőségben, profin és lélegzetelállító szakmai tudással interpretálni Homéroszt? De az is tény: aligha lesz még valaha is lehetőség arra, hogy készüljön egy negyedmilliárd dolláros költségvetése minden centjét láthatóvá tévő, nagyszabású Odüsszeia-feldolgozás, amely nemcsak azt mutatja meg, miért volt háromezer éve nagyszerű történet a Trójából hazatérni szinte képtelen királyé – de azt is, hogy nekünk mi közünk lehet hozzá évezredekkel később.Valóban sznobizmus sajnálni ezt az elmulasztott lehetőséget?