Orbán János Dénesre a legfrissebb botránya során is íróként, költőként hivatkozik mindenki, aminek van ugyan alapja, de pont a lényeget fedi el.
Az régóta benne van a köztudatban, és nem alaptalanul, hogy az állami díjak és támogatások egy részét politikai szempontok alapján kapják a művészek és szervezeteik. Ennek iránya és mértéke koronként, kormányonként és területenként változó, de a jelenség állandó. A kormány dicséretét zengő énekes megkapja a Kossuth-díjjal járó 35 milliót, a nála elismertebb kolléga meg nem. Az egyik írószervezet megszűnik, mert nem kapta meg a szokásos évi 1,5 millióját működésre, a másik elvegetál pármillióból. Hát igen, a művészeti termék értéke szubjektív, a kultúrára meg soha nincs elég pénz – ilyesmiket szokás gondolni. Ezzel a közfelfogással bőven lehetne vitatkozni, de pont arról akarok írni, hogy most nem erről van szó.
Amit Orbán János Dénes a közpénzekkel csinál, az nem művészeti kérdés. Pályafutása tanulságait nem az olvasóknak és irodalomtörténészeknek, hanem a hatóságoknak és az új kultúrpolitikának kell levonnia.
Egy előre bejelentett lenyúlás krónikája
Mire OJD a magyarországi kultúrpolitika fontos tényezője lett 2015-ben, alkotóként már rég nem számított, nem is írt sokat. Az egykori sikeres fiatal költő egyre inkább azzal keltett feltűnést, hogy némi pénzért mi mindenre képes. Ebben a tíz évvel ezelőtti cikkemben összeszedtem, milyen nyíltan beszélt a pénzosztó politikához való dörgölőzés szükségességéről, és milyen gátlástalan hozsannázást volt képes levágni az egyik milliárdos apjának életművéről, vagy egy másik milliárdos dilettáns verseiről. Aztán kiderült, hogy a két mecénás, Nagy Elek és Böszörményi Zoltán adtak neki, a kezébe bele egy csomó pénzt és kölcsönt, amit nem igazán sikerült visszaadnia.
