Visszatérő kérdéseink voltak az elmúlt években, évtizedben az irodalom berkein (bozótosán, susnyásán, gazos hátsókertjén) belül, amikor valami egyáltalán nem váratlan, mégis meglepő új szintet ért el a terület szelektív megszorongattatása, hogy tudniillik hogyan lehetséges ez? Hová megy a pénz, miért ennyire egyenetlen az elosztás, kinek jó, ha kivérzik a szakma jelentős része?
A választ tudtuk akkor is, csak épp még sokkal elvontabbnak tűnt, olykor körbevette az ideológia rózsaszínes ködpárája, az ilyen-olyan hülye magyarázatok, holott jelentős részben szimpla lopásról volt szó. Most, miután napvilágot látott, hogy Orbán János Dénes (a továbbiakban olykor: OJD) a saját maga vezette állami cégen keresztül adófizetői pénzből megvette önnönmaga kilenc darab írásművének szövegjogait mintegy félmilliárd forintért, azt is látjuk végre, hogy ez mennyire laza gyakorlat volt.
Sima-liba, csak a hülyék, táposok, gyíkvállú bölcsészek csodálkoznak rajta. Ez volt az a kulturális világ, közeg, kontextus, amiben dolgozni lettünk volna szívesek.
Tehát, hogy egyik oldalon volt az, hogy a legnagyobb hagyománnyal bíró irodalmi lapok a túlélésért küzdöttek, a szerkesztők nem vették fel a fizetést, a nyomda hitelbe vállalta a következő lapszámot, a szerzők hónapokig vártak a honoráriumra, aztán, amikor pittyent a telefon, vidáman mutatták élettársuknak, hogy nézd, Andi, megjött a húszezer forint. Igen, kedvesem, azért a novelláért, amin már több mint egy éve dolgoztam, és amit a legjelentősebbnek tartott lap közölt le a márciusi számában.
