„Itt… hogy mondjam…emberek vagyunk mindannyian. Még azok is, akik oda csúsztak le, ahova lecsúsztak. De nagyon sokszor nem kezelnek akként [emberként]” – így foglalta össze jelenlegi életét Edit, aki az elmúlt évtizedekben szinte minden oldalról megtapasztalta a szociális ellátórendszer működését. A negyvenes éveiben járó nő mentális problémái miatt fiatal kora óta többször megfordult a pszichiátrián, később pedig olyan betegségek is jelentkeztek nála, amelyek a mindennapokban állandó fizikai fájdalmat okoznak neki, így kerekesszékbe kényszerült. Ehhez a rossz egészségi állapothoz családi konfliktusok és sorozatos traumák társultak, melyek hatására Edit fokozatosan elveszítette lakhatását, majd a munkáját is. Ma egy közepes méretű magyar város hajléktalanszállóján él; szeretne innen kijutni és egy kis lakást bérelni, de a rokkantsági ellátás és fogyatékossági támogatás összegéből erre alig van esélye. A mindennapi megélhetés mellett még a szükséges kaució összegét sem tudja félretenni, így egyelőre nem lát kiutat a helyzetéből. Folyamatosan romló egészsége lehetetlenné teszi számára a munkavégzést, így nem képes arra sem, hogy plusz bevételhez jusson. Mindez nagyon megviseli, rendkívül borúlátó a jövőjét illetően.