„Aki úgy jön ide, hogy ez tragédia, oda az otthonom, elvesztettem a családom, az előbb-utóbb meg fog halni”
Az idősotthonba költözés már önmagában is együtt jár egyfajta veszteség-feldolgozási folyamattal, a családtagoknál pedig megjelenhet ezzel kapcsolatban a bűntudat – fogalmaz lapunknak Csörögi Tímea pszichológus. Mik az intézménybe költözés nehézségei? Mit érdemes átgondolni, és mi segítheti a családot ebben a folyamatban? Édes öregem című cikksorozatunkban az időseket és hozzátartozóikat érintő kihívásokat, az intézményrendszereink működését és a terület krízisét vizsgáljuk szakértők, gondozók, intézményi dolgozók, családtagok és az érintettek megszólaltatásával. Ebben a részben az „idősotthon dilemmával”, az intézménybe költözés lélektanával foglalkozunk – ehhez otthonokba is ellátogattunk, hogy magukat a lakókat kérdezzük.
Volt az egyik otthonban egy néni. Nagyon kis pedáns volt, mindig csinos, frizura, kisminkelve. Aztán egyszer befeküdt az ágyba, és sehogy sem akart felkelni. Megyek, beszélgetek vele, kérdezem, mi a baj, mert orvosilag egyébként nem volt semmi gond. Azt mondja, »mondd meg nekem, ez tényleg idősek otthona?« Hát mit mondhattam volna? »Persze.« Kint a folyosón az asszonyokkal beszélgetett az előbb, mondta nekik, hogy ha meggyógyul, hazaviszik a gyerekei ebből a szanatóriumból. Az egyik asszony mindjárt rávágta, hogy »ez egy idősotthon; téged innen csak koporsóban visznek haza«. A néni aztán két hónapon belül belehalt a tudatba, hogy nem szanatóriumban van, hanem itt hagyták.
