A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.Az új magyar kormány első kihelyezett ülését májusban Ópusztaszeren tartotta, részben azért, mert az Alföld déli része súlyos aszályhelyzettel és folyamatos talajvízcsökkenéssel néz szembe. A vízügyi szakemberekkel folytatott egyeztetéseken a vízvisszatartás, az öntözés és az aszálykezelés kérdései kerültek előtérbe – szinte ugyanolyan súllyal, mint a 16 évnyi Orbán-rendszer utáni Tisza-kormány felállása. A legfrissebb hírek szerint a Velencei-tó pedig egyre közelebb került ahhoz, hogy teljesen kiszáradjon: már át is lehet sétálni rajta.Tudományos konferenciák, művészeti projektek, társadalomelméleti szövegek és aktivista kezdeményezések ugyanerről beszélnek már egy ideje, jelezve, hogy a víz – kilépve a szakterületi diskurzusból – meghatározó politikai és társadalmi témává válik Magyarországon is. A problémakör a kortárs művészetet is egyre erősebben a víz, a test és az ökológiai sérülékenység kapcsolatának vizsgálata felé fordította. Ebben a környezetben vált hangsúlyossá az ökofeminizmus és a poszthumanista gondolkodás metszetében kialakult hidrofeminizmus fogalma.A kifejezést elsősorban az ausztrál filozófus Astrida Neimanis munkái tették ismertté: elméletét a 2017-ben megjelent Bodies of Water: Posthuman Feminist Phenomenology című kötetében a feminista és posztstrukturalista ismeretelméletek alapjaira építve dolgozta ki. Gondolkodásának kiindulópontja egyszerű és radikális: minden test víztest. Az emberi szervezet ugyanabban a körforgásban létezik, mint a folyók, tengerek, csapadékrendszerek vagy a szennyvízhálózatok. Neimanis úgy látja, hogy a víz az intim, mindennapi testi folyamatokon keresztül sodor be minket a globális és planetáris rendszerekbe. Zárt individuumok helyett nyitott víz-testekként létezünk, hiszen az érrendszerünkben keringő folyadék korábban felhő, óceán vagy egy másik élőlény része volt. Teljesen kiszolgáltatottak vagyunk a bolygó vizeinek, miközben a globális tőke, a környezeti kolonializmus és a vízszennyezés révén mi magunk is folyamatosan alakítjuk a hidroszférát.A víz folyamatos mozgása összekapcsolja tehát az élőlényeket, az ipari rendszereket és a bolygó ökológiai folyamatait: az aszályt a testi sérülékenységgel, az infrastruktúrát a mindennapi élet ritmusával, a folyók állapotát a társadalmi viszonyokkal. Ez a filozófiai szemlélet, mondani sem kell, hogy az utóbbi években különösen aktuálissá vált, amikor a klímaváltozás következményei egyre közvetlenebb módon alakítják a mindennapi tapasztalatot. A vízhiány, az árvizek, a szennyezés és a szélsőséges időjárás egyszerre érinti a gazdaságot, a lakhatást, az egészséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket. Astrida Neimanis nyitóelőadása a Sonic Acts Biennial 2024 Symposiumon: https://www.youtube.com/watch?v=zp3NrEZuhxsA kortárs művészet számára ez a szemlélet új érzékenységet hozott. Az alkotók egyre gyakrabban dolgoznak élő anyagokkal, biológiai folyamatokkal és ökológiai rendszerekkel. A hangsúly sok esetben az egymásrautaltság tapasztalatára kerül. A víz egyszerre jelenik meg emlékezeti hordozóként, politikai konfliktuszónaként és közös anyagként.A képzőművészet tehát évekkel ezelőtt reagálni kezdett erre az átalakulásra, de a május közepén megnyílt 61. Velencei Biennálén már bárkinek szembeötlik, hogy az egyik fő, visszatérő téma a víz. Több kiállítás foglalkozik azzal, hogyan alakítja át a klímaválság a partvidékeket, a mezőgazdaságot vagy az emberi testhez kapcsolódó képzeteket. Az osztrák pavilon különösen nagy visszhangot váltott ki. Florentina Holzinger Seworld Venice című projektje egyszerre idézi meg a vízi szórakoztatóipar látványvilágát, a szennyvízkezelés infrastruktúráját és a test biológiai kiszolgáltatottságát. A látogatók és a performerek ugyanazon a vízrendszeren osztoznak, így a kiállítás fizikailag is érzékelhetővé teszi az ökológiai összekapcsoltság gondolatát.A víz központi szerepet kapott több kelet-európai projektben is. A román és a lengyel részvétel olyan tájakat mutat be, amelyekben a folyószabályozás, az ipari örökség és a klímaváltozás egyszerre alakítja a társadalmi emlékezetet. A Thyssen-Bornemisza gyűjteményhez kapcsolódó Ocean Space programjai is meghatározó platformot jelentenek a tengerekhez kapcsolódó ökológiai és politikai gondolkodás számára. Ez a velencei kezdeményezés évek óta művészeket, kutatókat és aktivistákat kapcsol össze olyan témák mentén, mint a vízi infrastruktúrák kolonialista múltja, az óceánok kizsákmányolása vagy a vízhez való hozzáférés egyenlőtlenségei.Kiállítás a Trafóban Nedves hálózatok címmel, 2019-ben, Birthe Leemeijer: L’Essence de Mastenbroek, Eau de Polder, 2005 (illat)Trafó / Bíró DávidA biennále idei anyagában feltűnően sok munka foglalkozott a porozitás fogalmával is: azzal, hogy a testek és környezetük között nincsenek stabil határok. Több installáció és videómunka a nedvesség, a párolgás – például Kanada pavilonja –, az áramlás vagy a szivárgás képeit használja társadalmi viszonyok leírására. A víz sok projektben jelenik meg egyszerre emlékezethordozóként, gazdasági konfliktusforrásként és biológiai közegként.Magyarországon is az elmúlt években több olyan kiállítás és művészeti projekt jött létre, amely közvetlenül kapcsolódik ehhez a gondolkodásmódhoz. A Trafó Galériában rendezett Nedves hálózatok című 2019-es tárlat az ökológiai válságot és a vízhez kötődő imaginációkat kapcsolta össze. Birthe Leemeijer holland művész például egy teljes régió növényeinek, állatainak és emberi szereplőinek esszenciájából készített parfümöt, érzékelhetővé téve a közös ökológiai tér gondolatát. Sissel Marie Tonn egy teflongyár környezetszennyezésére reagálva a szennyezett környezetből származó növényi hamuval bevont vízórát készített, amely az emberi és geológiai idő kapcsolatát vizsgálta. Keresztes Zsófia munkái a szerves és szervetlen anyagok közötti átmeneti állapotokat kutatták; a Gosztola Kitti, Horváth Olivér és Német Szilvi által alkotott Prokaryote precariat művészeti-kutatói kollektíva pedig a kiszolgáltatott, sejtmag nélküli bakteriális populációkat állította párhuzamba a bizonytalan helyzetű társadalmi rétegekkel, miközben a magyar trianoni tenger-trauma emlékezetpolitikáját is beemelte a bemutatott anyagba.A Ludwig Múzeum Finom illesztések – Golden Repair című csoportos kiállítása szintén kapcsolódott ehhez a diskurzushoz. A tárlaton szereplő finn művész, Kati Roover egy hosszú videómunkában az ember és a természeti környezet közötti érzéki kapcsolatot vizsgálta. Filmje a növényi, állati és emberi nézőpontok közötti átjárhatóságra koncentrált.Coexistence, Kati Roover, 2018katiroover.comA performatív művészetek területén a haimey alkotópáros 2021-es CO-ZERO / Társ origók című projektje reflektált közvetlenül a hidrofeminizmusra. Illés Haibo és Melykó Richárd a Pince galéria terét közös közeghordozóként értelmezték, ahol nézők, tárgyak és anyagok egyetlen fluid rendszer részeivé váltak. A kiállítás több munkája a víz gyógyító, összekötő és átalakító szerepét vizsgálta.A részvételi és közösségi művészetben itthon a Femini társulás projektjei képviselik ezt az irányt. Dobos Eszter és Trömböczky Napsugár a Duna-parton bemutatott Stories carried by old waters című előadásukban idős nők személyes történeteit kapcsolták össze a folyók ökológiai emlékezetével. A folyamatosan szerveződő workshopok során a résztvevők saját testük és a víz kapcsolatát kutatják performatív gyakorlatokon vagy közös íráson keresztül. A Femini kapcsán meg kell említeni a Valyo – Város és Folyó – 2010-ben alakult civil szervezetet, mely még a hidrofeminizmus megjelenése előtt célul tűzte ki, hogy projektjeivel a Duna és Budapest tekintetében a vizet közös közegként kezelje, amely új kapcsolatokat hozhat létre emberek, közösségek és a városi környezet között.A hidrofeminista és egyéb vízalapú szemléletmódok módszertani váltást jelentenek a kortárs alkotók számára, hogy az empátia és a cseppfolyós szolidaritás elvei alapján segítsék elő a nagyközönség számára is az ember, a technológia és a bioszféra törékeny kapcsolatának radikális újragondolását. Nyitókép: Ocean Space – TBA21 Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, San Lorenzo Templom Fotó: HVG / Csonka Petra