Van egy nagyon közeli barátnőm. 20 éve ismerjük egymást. Éltünk külön országokban, éltünk egy lakásban. Olyan régóta és közelről ismerjük egymást, ami inkább testvér kategória. Sisterhood. Voltak szerelmeink és szakításaink, mindketten láttuk egymást sírni. És ha szakmai sikereink voltak, elmentünk rá koccintani. Megtanultuk vigasztalni és ünnepelni egymást. Szétszereltünk és összeraktunk bútorokat, ikeás dobozokat cipeltünk liftekből ki, liftekbe be. Nem mindig volt hova hazatérni, így a barátságunkat rendeztük be otthonként. Minden öröm nagyobb, minden fájdalom mélyebb, amit együtt éltünk át. Egyre több embertől hallottam a kérdést az utóbbi időben, hogy hogyan kell felnőttként barátságokat építeni. Sokan a harmincas éveikben döbbennek rá arra, szétesett párkapcsolatok után, hogy hatalmas lyukak tátonganak a kapcsolati hálójukon, mert mindent egy partnerre tettek fel. Ahogyan a randiappokon megjelent a barátkozás funkció, a saját életemben is hasonlóan alakult az ismerkedés iránya. Az utóbbi években exponenciálisan megnőtt a női barátságaim száma, míg a crushok és udvarlók kikoptak. Miért ne lehetne elhívni kávézni valakit, aki szimpatikusnak tűnik barátként? Miért ne lehetne „udvarlás” helyett elmenni egymás rendezvényeire, támogatni a másikat akár nyilvánosan, akár a háttérben? Írni üzenetet valakinek, akinek szimpatikus a munkája, az értékrendje. Harminc évesen értettem meg, mennyire bátor dolog volt, amikor óvodában, még nem ismerve a visszautasítást és a félelmet, odaléptünk egymáshoz és megkérdeztük, „leszünk barátok”? Ehhez a gyermeki vagánysághoz próbálok visszatalálni. Talán van egy elévült képünk a barátságról. Emberek, akiket ismerünk gyerekkorunk óta, kollégák, akikkel meg lehet beszélni a munkahelyi pletykákat. Természetesen ezek is lehetnek valódi és mély kapcsolatok, de sokszor jár velük valami funkcionális és megszokott. Pedig attól még, hogy valakivel együtt nőttünk fel, nem determinálja, hogy felnőttként is egyezni fog az értékrendünk, hogy egy irányba és hasonló ütemben fejlődünk. Sok esetben olyan döntéseket hozunk felnőttként, amelyek távolabb visznek egymástól, és a kapcsolat megszokásból megmarad, de inkább érződik nyűgnek, kötelező körnek, mint szabadon választott támogató közegnek. Én nem ezt nevezem barátságnak.TerepmunkaAz emberi kapcsolataink nemcsak a saját privát életünkről szólnak, de képet rajzolnak a társadalmunkról is. Ebből a nézőpontból a felnőtt barátságra tekinthetünk úgy is mint politikai erőre. Amikor emberi kapcsolatokról írok, mindig valami hasonló kíváncsiság hajt mint újságíróként, amikor politikai témákat dolgozok fel.A politikában és az emberi kapcsolatokban is ugyanaz érdekel: a hatalom és annak természete. A saját kapcsolataimat figyelni: terepmunka. Eddig ennek középpontjában a romantikus kapcsolatok álltak, de minél többet kutattam ezt a témát, egyre kevésbé éreztem személyes vágyat. Elment a kedvem is mind a gyakorlati, mind a megfigyelői szereptől. Korábban azt éreztem, hogy szavaink sincsenek erre az állapotra, arra az érzelmi hontalanságra, amikor valaki saját szabad akaratából nem randizik, és eltűnnek a korábbi férfiakhoz köthető vágyai. Arra az állapotra, ami nem aszexualitás, nem friss szívfájdalom, nem magány, nem lúzerség, nem naiv izgatottság, de nem is gyász. Félreértés lenne vágytalanságnak vagy passzivitásnak nevezni. Talán a randifásultság fogalom sem erre utal, bár az egyik első lépés, ami ide vezet. Amikor az ember belefárad abba a passzív szerepbe, amit nőként tanítottak neki, hogy passzívan várja, hogy kiválasszák.Egy késő tavaszi napon hazafelé sétálva belémhasított az érzés, hogy mennyire belefáradtam abba, hogy nem vagyok szeretve férfiak által úgy, ahogy jó nekem. Ebben az időszakban egy külföldön élő barátnőmtől kaptam egy üzenetet. Fénykép, amin bell hooks egy könyvének bekezdése kékkel kiemelt: „A húsztól negyven éves koromig terjedő időszak nagy részét azzal töltöttem, hogy olyan intellektuálisan brilliáns férfiaktól próbáltam megismerni a szerelmet, akik érzelmileg tudatlanok voltak, férfiaktól, akik nem tudtak adni abból, amivel nem rendelkeztek; olyan férfiaktól, akik nem tudtak megtanítani arra, amit maguk sem tudtak – olyan férfiaktól, akik nem tudták, hogyan kell szeretni”."Conscious non-dating" – láttam egyre több angolnyelvű cikk címében. Rájöttem, hogy a tudatos nem-randizás nem személyes kudarc, hanem globális trend, ami nagyrészt a fiatal nőket érinti. És ahogyan letettem a randi-lantot, nem lettem magányosabb, sőt, mintha egy másik univerzum nyílt volna ki. „Nem iszunk meg egy sört?” – írtam és írták nekem nagyrészt velem egyidős nők. Ezek az ismerkedések és találkozások teljesen más energiával telítettek, mint a férfiakkal töltött időm. Feltöltöttek, tanítottak, kölcsönösen visszajeleztek. Minden egyes alkalommal úgy sétáltam haza, hogy többnek éreztem magam. És amikor még haza sem értem, de már üzenetet kaptam, az kifejezte, hogy a másik is így sétál éppen haza. Arra gondoltam, ez olyan aftercare, amit a romantikus kapcsolatok sosem adtak meg.Azt értettem meg, hogy a női barátság lehet feminista lázadási forma.Ezek a kapcsolatok nem férfiközpontúak, nem a male gaze logikája szerint működnek. Nincs meg bennük az a fajta kiszolgáltatottság és hierarchia, ami a heteronormatív párkapcsolatokban valamilyen módon szinte mindig megjelenik. Ez az egyik legnagyobb lázadás a patriarhátus ellen. Olyan erő, ami képes átrendezni egy társadalmat, ami képes kormányokat megdönteni, de elsősorban olyan erő, amire jövőt építhetünk. A felnőtt női barátságok valójában radikális kapcsolati modellek azokban a férfiközpontú társadalmakban, ahol atomizált családmodellre nevelnek. Ahol nőként arra kell törekednünk, hogy akár egymással versenyezve is a férfiak vágyainak tárgyát képezzük. Ahol az a sikeres és jó nő, akinek van pasija. Akinek nincs, az kudarcot vallott, nem tudott becserkészni és megtartani egy férfit.