Holtan találták a 41 éves fekete professzort nem sokkal azután, hogy az őt ért plágiumvád és megkérdőjelezhető állításai miatt a figyelem középpontjába került. Mi olvasható ki egy ilyen tragédiából? Mi köze van az esetnek a nyugati elitegyetemek csúcsra járatott diverzitáspolitikájához, amely egyre nagyobb ellenszenvet vált ki az emberekből?
Jason Arday a világon az egyik legjobbnak számító Cambridge-i Egyetem legfiatalabb fekete professzora volt, 2023-ban nevezték ki. Aztán az elmúlt hetekben a sajtóban nagy port kavart plágiumbotrány következtében lemondott a pozíciójáról, majd nem sokkal később holtan találták otthonában. A rendőrség szerint egyelőre nincs jele idegenkezűségnek, az sem bizonyított, hogy halálának köze van az ellene megfogalmazott vádakhoz. A családja szerint ugyanakkor az elmúlt években sokan és kitartóan bántalmazták a professzort. Az ügy kérdéseket vetett fel nemcsak Arday akadémiai karrierjével, de más korábbi állításaival kapcsolatban is. A nemzetközi médiavisszhang azonban nem annyira a személyéhez, mint inkább azokhoz a sokszínűségi, egyenlőségi és befogadási irányelvekhez (diversity, equality, and inclusion, DEI) kapcsolódott, amelyekről évek óta hevespolitikai viták folynak elsősorban brit és amerikai egyetemeken. https://hvg.hu/vilag/20250122_Azzal-a-lendulettel-kuldtek-haza-a-sokszinusito-programok-munkasait-hogy-Trumpot-beiktattakEzt első kézből akkor tapasztalhattam meg, amikor 2019-ben a Cambridge-i Egyetemen kezdtem meg a társadalomtudományi alapszakot, ahova 2024-ig, a szociológia mesterszak befejezéséig jártam. Kelet-európaiként az első pillanattól kezdve erősen érzékeltem, hogy az egyetem mennyire igyekszik kompenzálni a brit gyarmati múlt bűneit, már-már vezekelni azokért – különösen, hogy az intézmény több évszázados múltja miatt maga is erősen érintett abban. A szociológiaoktatásban kifejezetten jelen volt az a narratíva, amely a diákok nemi, etnikai és szexuális identitása, a reprezentáció és az elnyomás moralizáló fogalmai köré épült, és az egyetem is igyekezett magát minél inkább a sokszínűség és az elfogadás biztonságos tereként keretezni. Ez adott értékes kritikai szempontokat is, de az idő előrehaladtával egyre inkább úgy éreztem, hogy az egyetem a professzorokkal együtt folyton-folyvást azt próbálja bizonygatni, mennyire progresszív. Ez számomra fojtogató, vitát nem tűrő környezetként jelent meg, ahol a sokszínűség és az egyenlőség domináns elveit nem lehet megkérdőjelezni, azok módjáról és eredményeiről eszmecserét nem vagy csak visszafogottan lehet folytatni.Jason Arday-jel egyetemi éveim alatt nem találkoztam, ő ugyanis nem a szociológia, hanem a pedagógia karon (Faculty of Education) volt oktatásszociológus. Története kinevezéseker bejárta a sajtót, annak több megdöbbentő részletével együtt: elmondása szerint 3 éves korában diagnosztizálták autizmus spektrumzavarral, 11 éves koráig nem tudott beszélni, de írni és olvasni is csak 18 éves korában tanult meg. Egy interjúban elmondta azt is, hogy 20 évesen, amikor egyetemre jelentkezett, az olvasásértése egy 9 éves gyerekének felelt meg.
