A trianoni békeszerződés kapcsán időről időre fellángolnak a viták arról, hogy milyen eredményeket lett volna képes elérni fegyveres ellenállással Magyarország a diktátum módosítására. Érdemes – a Tanácsköztársaság északi hadjárata mellett – a legsikeresebb ilyen akció történetét felidézni.
A Horthy-rezsim 1921 nyarára a konszolidáció igénye és az erőviszonyok reális felmérése miatt egyértelműen feladta a békeszerződés fegyveres revíziójának gondolatát. A korábban a Horthy-féle vezetéssel a Tanácsköztársaság elleni harcban együttműködő, főként lincselésekben és kegyetlenkedésekben magát „kitüntető”, Héjjas Iván által 1919 áprilisában alapított paramilitáris szervezet, a Rongyos Gárda azonban nem nyugodott bele a helyzetbe. A Bethlen-kormány hatalomra kerülése után a szervezet körül egyébként is kezdett elfogyni a levegő, és ugyan az elkövetett atrocitásokért történő felelősségre vonástól talán nem kellett tartaniuk, a leszerelésre ítélt Gárda vezetői jobbnak látták, ha olyan területre teszik át működésüket, ahová egyelőre nem ért el a budapesti kormány keze.
Visszaverték az osztrák csendőrséget
Ausztria még 1918 novemberében bejelentette igényét a korábbi Burgenlandhoz tartozó nyugat-magyarországi területre, amelyet aztán a békeszerződésben is elismertek a győztes hatalmak, a sokáig antantcsapatok ellenőrizte országrész átadására viszont 1921 nyaráig nem került sor. A magyar közvéleményt természetesen külön felháborította, hogy az egykori, ráadásul a háborúból szintén vesztesen kikerülő „testvérország” is magyar területekkel gazdagodik. Az ellenállás esélyét az is növelte, hogy a többi szomszédos országgal ellentétben Ausztriának sem maradt a háború után működőképes hadereje.
