Kolozsvár, éjfél múlt. Oldalt fekszem a szállodai ágyban, az éjjeliszekrényemen a baseballsapkám, azon gondosan megtámasztva a telefonom, hogy a töltő is elérjen a konnektorig, és az épületnek ezen a pontján internet is legyen. Már enyhén zsibbad a csípőm, de nincs lelkierőm újra átpakolni az egész felszerelést, így nem fordulok meg. Egy félidőt bárhogy ki lehet bírni.
De miért kell mindig mindent kibírni?
Fél hatkor kelek, indulnom kell a vonathoz. Nekem ugyanis kötelességeim vannak. Holnap forgatás. Meg amúgy is. Harminc éve szurkolok az angol válogatottnak, és mit értünk el ez idő alatt? Na, ugye. Az angol válogatottnak nincs szüksége rám. Egyébként meg: nekem már megvolt minden aranygóltól VAR-ig. (Ezen a ponton nehéz megmondanom, melyiket gyűlölöm jobban. De megnyugtat, hogy tudok még gyűlölni.)
Megye III és BL-döntő. Ott voltam Yamal első válogatottbeli góljánál a stadionban, sefteltem bérletet az Anfieldre, verettem magam kis híján agyon fehéroroszokkal és macedón United-drukkerekkel is.
Szponzorált tartalom
