Odabent készülnek a kétdimenziós szendv icsek
A sci-fikben mindig úgy megy, hogy benyitsz egy koszvadt ajtón valami szemetes sikátorból és a pár négyzetméteres félszuterénben, ahol párszáz évvel korábban szemfelszedő nénik stoppolták a lyukas harisnyákat, az agyhacker lesöpör asztalról egy pizzásdobozban szundikáló patkányt meg egy marék csikket, aztán rácsatlakoztat a teleportáló készülékre és átlő az Alfa Centauri-rendszerbe. Ilyesmi érzés volt, amikor a műegyetemi kampuszon beléptem egy málló falú épületbe, ahol a főlépcső helyett jobbra fordulva beengedtek egy kopott ajtón, ahol egy félszuterénben találtam magam Makk Péter és Csonka Szabolcs nanofizikusokkal - akik normális termetűek, csak közben apró vagy rohadtul vékony dolgok fizikájával foglalkoznak - illetve egy olyan, negyedmilliárd forintos hűtőberendezéssel, ami olyan hideget csinál, amihez képest a világűr hőmérséklete a hajdúsámsoni főtér augusztus 6-án délben. A hűtő belsejében ráadásul kvantumszámítógépekhez használható kísérleti csipeket hűtenek le az abszolút nulla fok közelébe.
Balra Csonka Szabolcs, a szörfös, jobbra Makk Péter
Nagyrészt emiatt az új hűtőcucc miatt jöttem. A géphez, amit, ha nanofizikusok között akarsz elvegyülni egy buliban, lazán csak „vödörnek” nevezz, Makk Péter pályázata révén jutott hozzá az egyetem és pont olyan idegesítő hangot ad, mint egy MR-készülék, miközben odabent úgy párologtatja a héliumot, mintha nem lenne holnap. Mi jut az eszébe a héliumról két topkategóriás kutatónak? Hát az, hogy ha kidurran a gázos lufi, a héliummolekulák pikk-pakk már a világűrben járnak, mert gyorsabban mozognak, mint a szökési sebesség.
