Régen – hogy milyen régen, arról később szó lesz – a Duna sokkal inkább szerves része volt Budapest életének, mint ma. Ennek olykor vidám, máskor szomorú okai voltak, néhány megoldást pedig a kényszer szült. Az alábbi gyűjtés a nosztalgia mellett vélhetően ahhoz is ad ötleteket, hogyan élvezhetnénk újra Dunánk adottságait, a múlt örökségét a 21. század vívmányaival vegyítve.
MHSZ / Fortepan Augusztus 20-i vízi és légiparádé a Dunán 1977-ben. Háttérben a Margit híd.
A dunai uszodák aranykora
A 19. század elején rengetegen fürödtek a Dunában. Aki tehette, a fizetős Dunafürdőkben, melyek fából épített fürdőházak voltak; aki nem, az a parton. A legelső ismert írásos feljegyzés szerint már 1788-ban létezett „Dunafolyami fürdő Pesten”, majd a Margit-szigettel szemben, a budai oldalon 1817-ben nyílt meg a Habsburg Birodalom katonáinak szánt úgynevezett katonai úszó intézet. Nem sokkal később egy polgároknak készült medence is megnyitotta kapuit az Országház mellett.
A fauszodákat 1910–20 környékén már tudatosan a szezon idejére, általában májustól szeptemberig építették a folyóra; viszonylag kezdetleges, a Dunába helyezett medencékkel, kabinsorral, fürdőkosarakkal és pihenőterekkel várták a hűsölni vágyókat. A szezon végén az építményeket szétbontották vagy elvontatták, aztán tavasszal ismét összeszerelték, és ez így ment – nem csupán a fővárosban – egészen addig, míg a szerkezetek el nem öregedtek.
