Tavaly év végén az ország irodalmat szerető része még csak fel sem tudott ocsúdni a Krasznahorkai László Nobel-díja miatti örömből, már rögtön robbant a következő kulturális bomba: a talán legjelentősebb angol nyelvű irodalmi elismerést, a Booker-díjat szintén egy magyar származású író, David Szalay kapta.Természetesen ennek is örülhettünk, és két út állt előttünk: vagy azonnal angolul, vagy a minden bizonnyal hamarosan érkező magyar fordításban olvassuk el a nagy vitákat kiváltó, közel négyszáz oldalas, finoman szólva is minimalista stílusú regényt. Aki ez utóbbit választotta, annak sem kellett sokáig várnia, hiszen a Libri már piacra is dobta a Flesh című Booker-díjas művet, mégpedig a furán hangzó Test címmel.És hogy milyen lett? Lehet, hogy a szerzőt ismerőket nem fogja meglepni, és lehet, hogy nem tökéletes, de van benne valami, ami sem olvasás alatt, sem olvasás után nem ereszt bennünket.István, az igazi férfi?Szalay idehaza elsősorban a szintén Booker-jelölt Minden, ami férfi című regénye/novelláskötete (nézőpont kérdése, hogy melyiknek olvassuk) miatt ismert, és ha ahhoz a kötethez volt szerencsénk, nagyjából sejthetjük, hogy most mire számítsunk. Ez a könyve azért is volt eléggé extrém, mert hiába szerepeltetett benne közel tucatnyi különböző korú és élethelyzetű férfit, a sorsuk és döntéseik mégis arra késztettek minket, hogy egyetlen ember életeként olvassuk össze ezeket a darabokat, illetve azért is, mert vállaltan a talán nem is igazán létező „férfisors” témában írta, hiszen azok a történetek, amelyek itt szerepeltek, csak és kizárólag férfiakkal történhettek meg ebben a formában.A Test ebből a szempontból ennek a gondolatnak a továbbírása, csak most Szalay nem mozaikdarabokra bontja szét a főhősét, hanem végig egyetlen ember életét követi. Ez az ember pedig István, egy magyar származású fiú, akit a szerző szinte már kegyetlen következetességgel vezet végig Kelet-Európa szürke panelvilágától a nyugati luxus és pénzvilág csillogásán át egészen az öregedés és testi leépülés tapasztalatáig. És már önmagában az is érdekes, hogy Szalay mennyire tudatosan választ ilyen egyszerű, szinte programszerű nevet a főhősének. István itt nem konkrét személy akar lenni, hanem inkább egy típus, egy férfialak, akin keresztül valami általánosabbat próbál megmutatni.Bár a szerzőre mindig is jellemző volt a minimalizmus, az, ami és ahogy az új mű első felében történik, még a rajongókat is meglepheti. István története és az ezt közvetítő nyelv ugyanis olyan szinten dísztelen és a végletekig lecsupaszított, amivel csak nagyon ritkán találkozunk a szépirodalomban. Ez azért is meglepő, mert a kötet elején a tizenöt éves István meglepő módon szép lassan intim kapcsolatba keveredik a jó negyvenes szomszédasszonnyal, de abból, hogy ez mit vált ki hősünkből, sokáig mit sem sejthetünk, ugyanis semmi sincs leírva abból, ami a fiú fejében történik. Mint ahogy szinte semmi másról sem, hiszen első blikkre nem haladunk sehova, csak követi egyik dísztelen leírás a másikat, miközben a párbeszédek zöme is kimerül az „oké”, „rendben” vagy „jól van” kifejezések monoton ismételgetéséből.De a legmeglepőbb, hogy a nagy egész mégis működik, szinte azonnal megragadja és berántja az olvasót.Ennek pedig legalább két oka van. Az egyik az, hogy Szalay elképesztően profi ezekben a leírásokban, és olyat mutat, amit más nem (hozzá képest még Hemingway is fecsegőnek tűnik), a másik pedig az, hogy mivel nem látunk bele István fejébe, sokszor tesz olyat, amire nincs egyértelmű magyarázat, például a fülszövegben is említett emberölés vagy az iraki katonai kiküldetés. De vajon miért? Ezt kellene megértenünk.„Másnap délután fölszáll a vonatra, és elutazik a városba, ahol az anyja lakik. Szarvasok vágtatnak át a belvíz alatt álló mezőkön. A távolban füstszínű, alacsony hegyek.Az egyik négyszemélyes asztalnál ül, és látja, hogy az átlósan szemben ülő utas észrevette: az asztalon heverő Philip Morris-os dobozán a dohányzás ártalmasságáról szóló figyelmeztetés arabul van. Azt is látja, hogy az illető arcán pillanatnyi zavar suhan át, mikor a szeme a dobozra téved.Már majdnem besötétedett.Az utolsó nappali fény megcsillan a belvízen, majd a szürkületi táj helyett a saját arcát látja az ablakban, annak is az áttetsző, árnyékos változatát.”De mégis miért?És pont ez az, amitől a Test több lesz egyszerű társadalmi látleletnél vagy férfiregénynél. Szalay ugyanis nem akar pszichologizálni, nem akarja megfejteni a hősét, és nem akar olcsó válaszokat adni arra sem, hogy miért lesz valakiből az, aki. István alakja sokszor szinte üresnek tűnik, ugyanakkor ez az üresség nagyon is tudatos írói döntés. A szerző mintha azt sugallná, hogy a modern ember – vagy legalábbis a modern férfi – már nem feltétlenül rendelkezik stabil identitással, világképpel vagy nagy célokkal, csak sodródik egyik helyzetből a másikba, miközben a saját teste válik az egyetlen valódi tőkéjévé.A végig végtelenül passzív Istvánt ugyanis nem hajtja semmilyen konkrét cél vagy érzelem, nem azért jut feljebb a társadalmi ranglétrán, mert ez a terve, hanem pusztán azért, mert előnyös a külseje (magas, izmos, sportos, jóképű), és a társadalom egy sikeres férfitól pont ezt várja el. Az, hogy ő valójában milyen, senkit sem érdekel igazán.Viszont ha igaz az, hogy nincs már többé valódi, működőképes férfiminta, és senkinek nincs mása, mint az alapvetően üres bensőjét beburkoló teste, akkor egyértelmű, hogy István bukása is elkerülhetetlen.És ez természetesen be is következik, csak nem valamiféle látványos tragédia vagy nagy erkölcsi összeomlás formájában, hanem pontosan úgy, ahogy Szalay világában minden történik: lassan, csendesen, szinte észrevétlenül. A Test ettől válik igazán nyomasztó könyvvé, mert miközben kívülről nézve István élete sokáig inkább sikertörténetnek tűnik, valójában végig egy olyan ember történetét olvassuk, aki fokozatosan kiüresedik és eltűnik.Ennek bemutatása igazán jól sikerült, ám ami miatt mindenképpen van egy komolyabb hiányérzetem, az az, hogy a regény eleji észvesztően visszafogott minimalizmus a kötet második felében sokat veszít erejéből, és Szalay elkezd addig a műtől idegen gondolatokat, más nézőpontokat beemelni a leírásokba, ami nemcsak megtöri az addigi igen eredeti stílust, de semmi extrát nem ad hozzá a szöveghez, amely ennek hatására itt-ott kicsit leül.Pedig az első kétszáz oldal szinte tökéletesen működik. Ott Szalay még maximális önfegyelemmel tartja magát ahhoz a radikálisan lecsupaszított prózához, amelyben minden kimondatlanul marad, és amelynek pont az a lényege, hogy az olvasónak kell kitöltenie a hézagokat. Később azonban mintha az író kissé meginogna, és elkezdene magyarázni, értelmezni, nagyobb társadalmi vagy filozófiai jelentéseket rávetíteni István történetére.Ezek a részek önmagukban nem rosszak, csak éppen kevésbé erősek, mint az addigi hideg, szinte már klinikai pontosságú megfigyelések.Ettől függetlenül a Test még így is az utóbbi évek egyik legérdekesebb férfiregénye, amely nagyon pontosan mutat rá valamire, amit a kortárs irodalom ritkán tud ennyire nyersen és sallangmentesen megfogalmazni: arra, hogy a modern nyugati férfi identitása sokszor mennyire törékeny, kiüresedett és performatív. István nem hős, nem antihős, de még csak nem is igazán tragikus figura, hanem inkább egy tünet. Egy ember, aki szinte végig úgy él, hogy közben alig érti saját magát, és akit a világ kizárólag addig hajlandó értékesnek látni, amíg a teste megfelel bizonyos elvárásoknak.És talán éppen ezért ilyen nyugtalanító ez a regény. Mert Szalay nem kínál semmiféle feloldozást vagy megnyugtató tanulságot, nem mutat rá egyetlen konkrét társadalmi bűnösre sem, egyszerűen csak végignézi, ahogy egy ember lassan elveszíti önmagát egy olyan világban, amely eleve sosem igazán volt kíváncsi rá. A Test ettől válik igazán erős könyvvé: attól, hogy nem akar nagy drámát csinálni abból, ami valójában hétköznapi. Csak megmutatja, milyen könnyen kiürülhet egy élet akkor, ha az embernek végül már nincs mása, csak a teste. A teste, ami halandó.David Szalay: TestFordította: Barabás AndrásLibri, 2025, 5999 Ft