A legjobban vártuk idén Christian Mungiu új filmjét, a Fjordot. Egyrészt mert a 4 hónap, 3 hét, 2 nappal Arany Pálmát nyert román rendező eddig még egyszer sem okozott csalódást és legutóbb még a magyar néplélek ábrázolása is könnyedén ment neki (R.M.N.), másrészt pedig most dolgozott először Románián kívül, nemzetközi sztárokkal. Az utóbbi években pont cannes-i filmjeikért Oscarra is jelölt Renate Reinsve (Érzelmi érték) és Sebastian Stan (The Apprentice – A Trump-sztori) tökéletesen működnek Mungiu világában, ráadásul korán elnyerik a néző szimpátiáját, amit utána az igaz történeten alapuló forgatókönyv alaposan próbára tesz.Jelenet a Fjord című filmbőlIMDbMungiu eddig is vonzódott a vitakörös témákhoz, de most konkrétan az egész világon végigsöprő tradicionális család kontra woke-hadsereg polémiát dolgozza fel az otthoni gyerekverés kapcsán. Börtönt érdemel-e egy elfenekelésért a szülő? Van-e joga a gyermekvédelmi szerveknek beleszólni a nevelésbe? Mikor kell az iskolának lépnie? Csupa olyan kérdés, ami az utóbbi időben nem csak Magyarországon szított indulatokat. Mungiu nem foglal állást, de mindkét oldalt kritikusan és empátiával mutatja be. Az idei Cannes egyik igazi nagy filmje, amiről még sokáig vitázni fogunk.Megosztóbbra sikeredett az Everytime a fiatal osztrák rendezőtől, Sandra Wollnertől, aki nem a szokásos szentimentális módon dolgozza fel egy gyerek elvesztésének a traumáját. A provokatív, de mégis sokszor könnyekig ható film megkérdőjelezi az elképzeléseinket arról, hogy milyen egy szerető anya és hogy mit jelent a megbocsátás. Wollner ráadásul nem riad vissza a természetfelettitől és a David Lynchre emlékeztető szürrealitástól sem, ami miatt pláne értékeltük a filmet. Arthur Harari francia rendező (az Egy zuhanás anatómiája társírója és a rendező Justine Triet élettársa) ilyen irányú próbálkozásaitól viszont nem voltunk elájulva, hiába tette oda magát maximálisan a The Unknown főszerepében Léa Seydoux.A helyszíni podcast tudósításban számba vesszük azt is, hogy hányszor láttuk már Pedro Almodóvar filmjeit Cannes-ban, és elmerengünk arról, hogy egy ennyire aktív idős rendező képes lehet-e még 70 fölött remekművet rendezni. A Keserű karácsony láttán egyértelmű, hogy Almodóvart magát is foglalkoztatják ezek a dilemmák, és van önkritikája. Kérdés, hogy egy újabb önéletrajzi és önreflexív próbálkozás tud-e még bármit hozzátenni az életműhöz vagy a lényegesen jobban sikerült Fájdalom és dicsőséghez.Láttuk és kitárgyaltuk Andrej Zvjagincev új filmjét, a Minotaurt is, amely Claude Chabroltól A hűtlen feleség (amit már Adrian Lyne is remake-elt Richard Gere és Diane Lane főszereplésével, A hűtlen címmel) újraértelmezése a mai Oroszországban. Az eredeti megcsalás történeten nem sokat változtat a film, de a társadalmi közeg bemutatása miatt megérte hozzányúlni, főleg, hogy az ukrajnai háború óta vajmi keveset tudunk arról, hogy az állami propaganda által leuralt orosz társadalmat ténylegesen hogyan befolyásolja a folyamatos háborús készültség. A Zvjagincev által bemutatott kép lesújtó, és a felső tízezer buborékban élt életét illetően meglepően közel áll a NER magyar valóságához.Ráadásként beszélünk még egy imádnivaló norvég elsőfilmről, a Low Expectationsről is, amely a girl in red művésznevű énekes-dalszerző (Marie Ulven) színészi bemutatkozása, és szépen beillik az utóbbi évek általunk imádott norvég remekműveinek (A világ legrosszabb embere, Love-Sex-Dreams trilógia) sorába.Nyitóképünkön Pedro Almodóvar Cannes-ban.