Egy hónapja is, postafordultával jöttek a válaszai. Mint mindig. Ez a lefegyverző, sőt zavarbaejtő postafordulta tulajdonképpen érthetetlen volt. El nem tudtam képzelni, hogy sok egyéb teendője mellett, hogyan képes ezt a postafordultát minden alkalommal precízen megismételni, mint egy klasszis légtornász a bonyolult ugrást. Elmaradhatatlan volt ez a postafordulta, mint akinek ez a brandjéhez tartozik. Nem csak a pontosság, nem csak a figyelem, hanem leginkább a rendelkezésre állás. Hogy ha az embernek kérdése van, ő rendelkezésre áll. Mint akinek egyéb dolga sincs e földön, mint éppen rendelkezésre állni, azaz szolgálatban lenni. Egész írói magatartása is talán leginkább ezzel az állandó szolgálatban levéssel jellemezhető, mint akinek kötelessége és missziója van. Az átható tekintete és figyelme is ezt az érzékelhető missziót szolgálta. Mint egy lelkiismeretes médium, aki tudja, hogy nélküle nem tudnánk kapcsolatba lépni a nem evilági szférákkal, s így nem teheti meg, hogy kivonja, megvonja magát. Holott nem ismerek mást, aki nála jobban elköteleződött volna a nagyon is evilági szférákkal. Aki nála alaposabban felboncolta és ízekre szedte volna ezt az evilágot, akár a saját haláláig menően is, amivel még azt is evilágivá tette. Egy valóságos Doktor Tulp, akinek az anatómiai előadójában tágra nyílt szemekkel ülünk és figyelünk. Csak a kezemet figyeljék. És mi lélegzetvisszafojtva figyeltünk. Sokszor napokon keresztül, fel nem kelve a kanapéról, amíg azt a harmadik kötetet is be nem fejeztük. Kíméletlen volt, ha egyszer elkapott, nem eresztett, de ha vége lett, mi nem eresztettük. Nem eresztjük, nem.Talán nem véletlen, hogy utolsó, júliusi levelezésünk éppen Thomas Mannról szólt, ki másról. Akiről, illetve akitől olyasmit is tudott, amit más nemigen. Vagy nem úgy. Ugyanakkor, azt is tudta, hogy meg kell haladnia mesterét, el kell szakadnia tőle ahhoz, hogy hű maradhasson hozzá. Meg is találta a módját, amelynek révén az ő kettejük történetéből is egy szenvedélyteli párhuzamos történet kerekedett. De nem erről akarok most szólni. Hanem talán a reprezentativitás kérdéséről, arról, hogy mesterével szemben Nádas mennyire nem volt reprezentatív író. A látszat persze csal, mert mi bizony úgy gondolunk rá, mint a magyar és világirodalom reprezentatív írójára. Ő azonban nem győzte elégszer ismételni, mint aki egy védőpajzsot vonna maga elé, hogy saját magán kívül ő az égvilágon senkit nem képvisel. Mit is jelentsen ez, akár Mann, akár a magyar irodalom viszonylatában? Elhíresült, 1989-es recenziójában, amelyben Mann naplóinak súlyosan megcsonkított magyar kiadása kapcsán elmélkedik Mann írói szerepfelfogásáról, azt írja: „Thomas Mann egész személyes életében azt reprezentálta, amit egész irodalmi tevékenységében prezentált. Szemben mindazokkal, akik a polgári származású regényirodalom hagyományaihoz sokkal hívebben, kizárólag és a lehető legrigorózusabban egy olyan ént igyekeztek prezentálni, amely semmiféle igényt és jogalapot nem formált arra, hogy reprezentatív legyen. Proust például egyenesen fordított eljárásmódot választott magának, amikor a hierarchikusan elrendezett, arisztokratikus és reprezentatív életkultúra hagyományait a saját személyén kívül semmit nem reprezentáló énjeként prezentálta. Ő kizárólag egyetlen személy viszonylatait ismerte el megfogható realitásként, s így vált a felvilágosodás gondolatkörének utolsó nagy írójává.” https://hvg.hu/360/20260826_nadas-peter-hvg-portre-20160421S ilyen értelemben, noha Nádas, mint stiliszta, eleinte mestere példáját követte, írói szerepfelfogását tekintve azonban inkább Proust, Kafka, Musil vagy Joyce felfogását tekintette magáénak, amennyiben szintén a radikális, kíméletlen személyesség híve volt. S noha az Emlékiratok könyve írójának mondatai még Mann mondatszerkezeteit tükrözték, a hang már radikálisan személyes volt, és ebben állt írói és állampolgári rebelliója: egy diktatúrában az ellenállás egyetlen módja a radikális személyesség. Ironikus módon éppen ezzel vált írói világa egyúttal elkerülhetetlenül történetivé és reprezentatívvá, amennyiben maga a gesztus reflektál a korra. “Egy olyan irodalmi köztudat, amelynek hátterében nem a személyes szabadság, hanem a nemzeti függetlenség eszméje áll, s ezért még ez előbbin keresztül is az utóbbi reprezentációjára törekszik, szükségszerűen érzékenyebben reagál azokra az irodalmi teljesítményekre, amelyekben a személyesség összehangzik egy szociológiai vagy történeti jellegű szereppel,” írja Nádas. Különös módon pontosan ez történt vele is, mégpedig egy olyan irodalmi közegben, amelynek hátterében elsősorban nem a személyes szabadság, hanem a nemzeti függetlenség eszméje áll – csakhogy egy diktatúrában az egyik rátakar a másikra, együttállnak, és erősítik egymást. Így történhetett, hogy minden tiltakozása ellenére, Nádas Péter bizony reprezentatív író lett úgy, és éppen úgy, hogy csak saját magát képviselte. https://hvg.hu/360/202241__nadas_peter__tabudontesrol_katasztrofa_utani_eletrol_eltero_eszjarasrol__hazajaro_szellemek Akkor is magát képviselte, amikor rendet rakott a már amúgy is glédában álló íróasztalán, akkor is, amikor kiment a kertbe megkapálni a zöldségeket, “csak azt esszük, ami a kertben megterem”, ő aztán komolyan vette Voltaire-t, “cultivez vos jardins”, hát ő bizony kultiválta, sőt még akkor is, amikor azon a reggelen felkelt, hogy kávét főzzön a beteg Magdának, élete legfőbb tanújának, amikor a szíve másodszor is felmondta a szolgálatot. A szíve felmondhatta, ez volt a szíve joga, de ő maga nem mondhatta fel. Szolgált, robotolt, teljesítette a magára rótt, monumentális feladatot, mert ebben is csak saját magát képviselte, de ezt a képviseletet a lehető legkomolyabban vette, nem volt pihenőnap. Miképpen a Magdval való törődésben sem volt. Utolsó nekem küldött levelében is Magdáról ír, ki másról.“…most minden pillanatom Magda ápolása, de álmában ő is ezzel foglalkozik. Álmából ébredve azzal fogadott, hogy minek megyek én a kertbe a zöldségekért, hiszen már előkészítette a reggelihez. Aztán mindkettőnk számára világos lett, hogy ez bizony álom. Mert álmában kifundálta, miként megy le a lépcsőn, s miként készíti elő a reggelihez a zöldségeket.”Most nyár van, hőség és halál. Most árvaság van.Álmomban én is kifundálom, hogy figyelsz, hogy válaszolsz, hogy törődsz. Mintha mi sem történt volna."A fészkelődés is remény."Nyitóképünkön Nádas Péter mosolyog. Fotó AFP / DPA / Carsten Koall