Harmadik éve járok egyhuzamban az egyik legkisebb magyar fesztiválra, az ideivel együtt ez volt a negyedik Fekete Zajom. Régebben teljesen idegen volt tőlem a fesztiválozás gondolata, a Zaj azonban sikeresen leszámolt a bennem élő negatív sztereotípiákkal és bebizonyította, hogy lehet ezt másként is csinálni. A mátrai furazeneünnep ugyanis az egyik legélhetőbb hazai fesztivál, mivel olyat mer, amit mások nem: tudatosan megmaradni kicsinek.Az, hogy a profit hajszolása helyett itt a közösség építése az elsődleges szempont, már a fesztivál kezdete előtt is megmutatkozik: aki anyagi helyzete miatt nem engedhetné meg magának a részvételt, az a szociális támogatási pályázatuknak köszönhetően ingyen juthat fesztiválbérlethez, így nem kell lemondania arról, hogy élőben lássa a kedvenc zenekarait, vagy hogy négy napon át együtt legyen a barátaival. https://hvg.hu/kultura/20240831_Fekete-Zaj-fesztival-riportMerthogy a Fekete Zaj tényleg olyan, mint egy nagy család, csak idegesítő rokonok nélkül – itt mindenki bátran lehet fekete bárány. Az esti koncerteken vagy a nappali workshopokon, alkotás közben vagy az erdőt járva ugyanazokkal futunk össze, akikkel a Dürerben, a hajón vagy a Kriptában bulizunk, mert ugyanazokat a cseppet sem rádióbarát zenéket hallgatjuk: gótok, punkok, hc-s és extrém metalos arcok idilli egységfrontja alakul meg minden évben a Gyöngyös melletti Sástón, akik nemcsak egymás zenéire, de az újdonságokra is nyitottak.Utóbbiból egyébként sosincs hiány, és azok, akik mondjuk, a headliner legendás indusztriális zenekar (Front Line Assembly) koncertjére jöttek, ugyanúgy bizalmat szavaznak egy alig húszévesekből álló feltörekvő magyar indie rockzenekar koncertjének is, mert a fesztivál válogatása garancia a minőségi és izgalmas zenei felfedezésekre.Fesztiválozók a Fekete ZajonHVG / Cabrera MartinUgyanis a Zajon sokszor nem is azok az előadók nyújtják a legemlékezetesebb koncertélményeket, akiket már régóta ismerünk és várunk, hanem azok, akiket nem sokkal előtte a fesztiválra készülődve vagy éppenséggel ott helyben fedezünk fel teljesen véletlenül. Ilyen volt a nyitónapon a poszt-punkot rappel közös nevezőre hozó Berlin Manson is: noha a szlovák nyelvű szövegeket – a két nyelvben közös káromkodást leszámítva – nem értettük, valahogy mégis megéreztük, miről énekelhet az egyszerre nagyon dühös és végtelenül közvetlen frontemberük.Hazai részről az Oaken és a Boru egy különleges, erre az alkalomra készült kollaborációval rengette meg a fenyveseket már az első délutánon: a két, experimentális poszt-metalban és poszt-hardcore-ban döngölő zenekar egyesített erővel, mázsás súlyú új számokkal éreztette meg a közönség tagjaival a hang hullámtermészetét. A két zenekar világa – a személyi összefonódásoknak is köszönhetően – organikus módon ötvöződött, a Fekete Zaj kohójában mindegyikük legjobb esszenciái forrtak egybe.Oaken x BoruHVG / Cabrera MartinA fesztivál második napjára is jutott hatásos bemutatkozás, a két basszusgitárossal pusztító, poszt-punkkal be(pók)hálózott okkult doom metalt ránk szabadító olasz Ponte del Diavolo a napfényes délutáni idősávban is leszedte mindenki arcát, este pedig a szintén női vokállal és EBM-es darkos technóval támadó francia Potochkine dübörgése biztosította az eksztatikus tánchoz a talpalávalót.A magyar színtérről a szemtelenül fiatal és meggyőzően tehetséges tagokból álló Waiting Room debütált a Mátrában. Őszinte és életerős rockzenéjük egyszerre táplálkozik a 70-es évek ősforrásából és a noise-os, modern hangzásokból, dalaik két nyelven, magyarul és angolul is ellenállhatatlan lendülettel törnek utat maguknak – remélhetőleg ez a zenekarnak is sikerülni fog.A harmadik napot az Entrópia Architektúra hangrobbanása rúgta be: a látszólagos ellentéteket (ősi és modern, keleti és nyugati) önmagában feloldó zenéjükkel a perzselő hőkupola alatt is szélesre tárták azt a csak rájuk jellemző rituális kaput, amely minden alkalommal teren és időn átívelő utazásra invitálja a hallgatóságot, megmutatva ezáltal, hogy miért is ők jelenleg a hazai nehézzenei szcéna egyik legkülönlegesebb színfoltja.De itt volt még és óriásit ment az elektro-punk Gaspar Noéja, az arizonai N8NOFACE, akinek one-man-projectje egy hip-hoppal és retro videójátékzenével megfertőzött Suicide benyomását keltette. A hipnotikus szaxofonjátékot meditatív, keleti hangulattal házasító jazzmetal formáció, a londoni Five The Hierophant csuklyákba burkolózva varázsolta el közönségét, míg a shoegaze-es poszt-rockban utazó svéd Oh Hiroshima terepszemlét tartott az országban októberi budapesti fellépésük előtt.A zárónapra ugyancsak a váratlan meglepetések tették fel a koronát. Az egyik legjobb hangulatú koncertet az első nemzetközi fesztiválos fellépését a Zajon megejtő brit Hang Linton adta, aki egy szál gitárral, egy szintivel, töméntelen mennyiségű energiájával és ragadós jókedvével lopta be magát a hallgatóság szívébe, teljességgel behatárolhatatlan, punk, funk, breakbeat és pszichedelikus rock közt folyton alakot váltó zenéjéről már nem is beszélve.Hasonlóan szimpatikus volt a saját meghatározásuk szerint nu-jazzt játszó, két szintetizátorossal és egy dobossal felálló lengyel instrumentális trió, az Immortal Onion, akik nem mulasztották el emlékeztetni a közönséget a népeink közti hagyományos barátságra, sőt, még a nevük magyar kiejtésével (hálhátátlán hágymáh) is megpróbálkoztak.A legjobb zenekarnév versenyét azonban mégsem ők, hanem egy hazai induló, a csicskakoporsó nyerte idén: a doom metal hamvvedréből sarjadó, improvizatív avantgárd zajzenéjük olyan sötét, mint egy temető éjjel, halandzsaszövegeik pedig olyan értelmetlenek, mint a halál maga.A dark hardcore-os poszt-black metal vonalon mozgó, női frontemberes ukrán Machukha követte el a fesztivál egyik legerőteljesebb performanszát, miközben nem mulasztották el emlékeztetni közönségüket a szülőhazájukban nap mint nap dúló háború borzalmaira.A fesztivál tökéletes lezárása volt a magukat transzcendentális black metalként aposztrofáló amerikai Liturgy hangversenye, amely a kíméletlen, nyers zenét egyesítette az olykor éteri hangvételű, szakrális hatást keltő énekkel. Koncertjük végével az addig a színpadra fókuszáló kamera az ég felé fordult, és ráközelített a még mindig eléggé teli Holdra – a látványt a pódiumra kivetítve mindenki megcsodálhatta, és ezzel a képpel térhetett nyugovóra a negyedik éjszakán.Feltéve, ha aludni szeretett volna, és nem az erdő melletti réten hajnalig veretni. Az előző években a sástói kilátó lábánál lévő erdei színpadot ugyan át kellett helyezni a kilátó lezárása miatt, a helyszínváltozással azonban előnyök is jártak: például biztosan nem botlottunk meg tánc közben a fák kiálló gyökereiben, az pedig semmivel össze nem hasonlítható fesztiválélményt kínált, hogy a csillagos ég alatt a rét végében lévő játszótér hintájáról, a levegőt szelve lehetett révülni a darkos rave-re.A sástói kilátóHVG / Cabrera MartinAz idegekre jótékonyan ható zöld környezet, az árnyas tópart és a karnyújtásnyira lévő természet tagadhatatlanul hatalmas vonzereje ennek a fesztiválnak, a legmegnyugtatóbb érzés mégis a közösségből árad: nőként, egyedül szórakozva sem ért itt soha semmilyen negatív tapasztalat, és akárhány lánnyal beszéltem, mindenki megerősítette ezt.Ez a helyzet, hogy tiszteletben tartják a határaimat, és kéretlen közeledésektől mentesen, felszabadultan tudjam jól érezni magam, egy átlagos budapesti szórakozóhelyen vagy egy nagyobb fesztiválon elképzelhetetlen lenne. A Fekete Zajon egyébként a biztonság kedvéért jelen vannak a zaklatásmentes éjszakai életért létrejött kezdeményezés, a Közbelépő projekt őrszemei is. Egyikükkel az utolsó napon beszélgettem, és szerencsére ő is békés, atrocitásmentes fesztiválról számolt be – nem volt szükség a közbelépésre. https://hvg.hu/kultura/20250811_4-nap-zeneterapia-a-hegyek-kozt-ilyen-volt-a-Fekete-Zaj-Fesztival