Időnként rákattanok egy-egy disztópiára, amivel aztán turnézok egy darabig, miután képtelen vagyok eltávolítani a legrosszabb forgatókönyvet az elmémből.
Az igazi probléma persze az, hogy a jelenlegi brutális digitális/technológiai változások jelentette őrület korában ezek a radikális váltások lényegében mindig a legrosszabb kimeneteket szállítják a társadalom számára, amennyiben nem egyetlen célunk valamilyen típusú egyenlőtlenség (kulturális, társadalmi, vagyoni) maximalizálása.
Akik kilátnak a szexivé maszkolt techmánia sűrű ködéből, fölidézhetik az Airbnb történetét. Amikor megérkezett a megoldás, legalábbis posztmodern Che Guevarának bélyegezve igyekeztek elnémítani, nevetségessé tenni mindenkit, aki egy óvatos kérdést megfogalmazott arról, hogy a sokat utazgató felső-középosztálybelieken meg a városok legmenőbb részein ingatlanokat birtokló tulajdonosokon kívül miért is jó ez az úgynevezett innováció a társadalomnak.
Azóta lettek, ugye, a bulizók által idegronccsá varázsolt lakóközösségek izomból emelkedő albérletárak, és közben új hangok, amelyek szerint nem feltétlenül a kommunisták radikális irányzatának képviselője, aki föltételezi, hogy érdemes elgondolni, mit tesz egy világ másik feléről fejlesztett, és minden lokális érdeken mulató termék azokkal az emberekkel, akik ott élnek, ahol ezen termékeket árusító a vállalkozók a profitot termelik. Értsd: már egy kazal helyen minimumra szigorítják/szigorították Amszterdamtól Barcelonán át New Yorkig, s Terézvárosig a rövid távú lakáskiadást.
