Szombaton döntenek az izlandiak, hogy újrakezdjék-e a 2013-ban megszakadt tárgyalásokat az EU-csatlakozásról. Az igeneket Trump is erősíti, a nemeket a szuverenitás iránti aggodalom. Az eredményben csak az a biztos, hogy szoros lesz.
1949. március 30-án több száz tüntető gyűlt össze a parlament előtt Reykjavíkban, miközben a képviselők Izland NATO-csatlakozásáról szavaztak. A tüntetés békésen indult, de amikor egy szocialista politikus bejelentette a tömegnek, hogy a párt vezetőjét túszul ejtették az épületben, elszabadultak az indulatok (ez később álhírnek bizonyult). A csatlakozás ellen tüntetők összecsaptak a rendőrökkel és a NATO-párti felvonulókkal, a parlament épületét kövekkel és tojásokkal dobálták, az egyik majdnem eltalálta a parlament elnökét, míg végül a rendőrség az ország története során először vetett be könnygázt, a tömeget pedig feloszlatták. A képviselők mindenesetre nem zavartatták magukat, és megszavazták a csatlakozást, mely ellen az izlandi baloldal később is tüntetett ugyan, de akkor már csak békés eszközökkel.
A szigetország békés újkori történelmében ez volt messze a legerőszakosabb esemény (könnygázt csak hatvan évvel később, a pénzügyi válság idején kirobbant zavargások alatt használt legközelebb a rendőrség), és ez évtizedekre meghatározta a nemzetbiztonságról szóló belpolitikai vitát. A szombati népszavazás az ország Európai Unió-s csatlakozásáról újra indulatokat vált ki az izlandiak körében, holott ez elsősorban gazdasági döntésnek tűnhet, a kampányban mégis az ország függetlenségéről és szuverenitásról is hasonlóan sok szó esik.
