Egy ideális világban a szülőknek érzelmileg érettebbnek kellene lenniük a gyerekeiknél. Egy érzelmileg érett felnőttet nem billentenék ki könnyen a stresszes helyzetek, higgadtan kezelné a konfliktusokat, és nyíltan tudna beszélni az érzéseiről. Mindezzel olyan biztonságos és kiszámítható közeget teremtene, amelyben a gyerek már egészen kicsi korától megtanulhatná felismerni, megnevezni és megélni a saját érzéseit. Ez lenne az ideális kiindulópont mindenki számára. Csakhogy a valóságban ez ritkán alakul így – egyszerűen azért, mert sok szülő úgy vállal gyereket, hogy maga sem vált érzelmileg érett felnőtté.
Egy érzelmileg éretlen szülőből nem lesz feltétlenül bántalmazó, sőt, kívülről nézve akár kifejezetten gondoskodónak is tűnhet. Az érzelmi éretlenség valójában azt jelenti, hogy a szülő érzelmi fejlődése nem tudott lépést tartani az életkorával. Mivel ő maga sem tanulta meg kellő biztonsággal szabályozni a saját érzéseit, arra sem lesz képes, hogy a gyereke érzelmi szükségleteire ráhangolódjon. Egy érzelmileg éretlen szülő mellett a gyerekek hamar megtanulják, hogy ne legyenek „túl érzékenyek”, ne éljék meg túl intenzíven az érzéseiket, ne akarjanak túl sok figyelmet, és mindig próbáljanak meg alkalmazkodni a szülő aktuális lelkiállapotához.
