José Mourinho életében csak egy dolog számít igazán: a futball. Kérlelhetetlenül hajszolja a sikert és képes ezért mindent feláldozni. És erre büszke is. „Nincs kertészkedés, nincs főzés, nincs takarítás, nincs golf, nincs padel, nincs semmi” – dicsekszik a főhős a Netflix új háromrészes dokumentumfilm-sorozatában, a Mourinhoban. Pontosan ilyennek ismertük meg. Olyan karakternek, aki tökéletesen tisztában van saját egójának abszurditásával, és soha nem riad vissza attól, hogy ráerősítsen a róla kialakult képre: egy arrogáns pöcs. „Milyen érzés nyerni?” – kérdezik tőle egy ponton, amire hanyag eleganciával csak annyit felel: Normális. Egész életemben ezt csináltam. Nem készítesz dokumentumfilmet egy olyan emberről, aki nem nyert semmit. Joe Pearlman filmje nagyvonalúan siklik át Mourinho pályafutásának utolsó tíz, balul sikerült évén, és inkább arra koncentrál, hogyan lett a Barcelona segédedzőjéből – vagy ahogyan sokan akkoriban tekintettek rá, Sir Bobby Robson „tolmácsából” – a világ egyik legjobb menedzsere. Hat év telt el azóta, hogy Mourinho bármelyik csapatával is bajnoki címet nyert volna, karrierje pedig ez idő alatt lassan kezd önmaga paródiájává válni, ám a Mourinho első három percében ismét feleleveníthetjük felemelkedését, és eszünkbe jut, mi tette egykor annyira lenyűgözővé: a hatalom, a dicsőség, a szállóigévé vált mondatai és azok a szép kabátok, amelyeket még az angliai éveiben viselt. José Mourinho és a csinos kis kabátjaADRIAN DENNIS / AFPA csúcson olyan szenvedélyes és magabiztos volt, ami már-már a szociopátia határát súrolta. Ebből kapunk némi ízelítőt, amikor a volt játékosai megdöbbentő őszinteséggel taglalják, mi mindenre lettek volna képesek érte. Petr Cech, aki a Chelsea-nél volt kapusa, arról mesél, hogy törött vállal is pályára lépett Mourinho kedvéért, John Terry pedig erre is rákontráz: „Ha kellett volna, koporsóban hagyom el a pályát”. A mindenre elszánt Mourinhónak pontosan erre volt szüksége: egy rakat Stockholm-szindrómás sportolóra, akik az életüket is feláldozták volna érte. Mert mi történik azokkal, akik nem így működnek? Egyszerűen átnéz rajtuk, semmibe veszi őket. Az erős embereket még erősebbé teszem. A szar emberek pedig bajban vannak mellettem.Az általa megalkotott karaktert, a kegyetlen és vérprofi edzőzsenit már ismerjük, de hogy mi van a rideg felszín alatt, arról keveset tudunk. A film egy pontján tapintható feszültség alakul ki az alany és a rendező között, amikor Mourinho érzékeli, hogy a beszélgetés kezd eltávolodni a pályafutásától, és egyre inkább az ő személyiségének vizsgálatává válik.„Arra kényszerítesz, hogy magamról beszéljek. És én nem akarok” – mondja könnybe lábadt szemmel Mourinho a harmadik rész utolsó felében, amikor Pearlman az apjáról kérdezi, addigra azonban már réges-rég megtette ezt a szívességet – legalábbis részben. Éppen akkor láthatjuk, mennyire sebezhető ember, amikor a családjáról mesél. Egy ponton bevallja, hogy szerinte a gyerekei sokkal jobban élvezik az életüket nélküle, és úgy tűnik, bizonyos fokú kisebbrendűségi érzést is hordoz az édesapjával szemben, aki szintén futballedző volt. Igaz, közel sem olyan sikeres, mint a fia. Ő az ellentétem, mert őt mindenki szerette– érkezik az őszinte vallomás, de még mielőtt megsajnálnák, gyorsan leszögezi, hogy esze ágában sincs megváltozni, „már túl késő”. Mint a rendkívüli sikereket elérő emberek többsége, José Mourinho is meglehetősen különös figura. Még most is ég benne a bizonyítási vágy, de továbbra sem képes megszabadulni attól az érzéstől, hogy „kívülálló” lenne – annak ellenére sem, hogy másodszor is kinevezték a Real Madrid élére –, ami részben magyarázatot ad arra, miért lett olyan, amilyen. Egy igazi rohadék. José Mourinho a Ferencváros elleni meccsen a Groupama ArénábanHVG / Fazekas IstvánValódi érzelmi hullámvasút volt ez a háromszor egy óra, amely után azzal a kellemetlen érzéssel álltunk fel a monitor elől, hogy szeretnénk tiszta szívünkből gyűlölni ezt az embert, de nem vagyunk rá képesek. Mi is Stockholm-szindrómába estünk volna?