A legismertebb ókori római személyiség kis híján a tengerbe veszett, mielőtt nagy csobbanással a történelem hatalmas óceánjába vetette volna magát. Kr. e. 75-ben a húszas évei közepén járó Julius Caesar – aki akkor még nem volt Róma legnagyobb hatalmú embere – Rodosz felé hajózott, hogy egy híres görögtől, Apollóniosztól retorikát tanuljon. Kelet felé haladva azonban a dél-anatóliai Kilikia kalózai elrabolták. E balszerencsében nem volt semmi szokatlan, mert a Földközi-tenger keleti medencéjének vizein gyakran garázdálkodtak banditák, akik nagyon is készek voltak lecsapni a római utazókra.
De, ami ezután történt, az már igazán nem volt szokványos. Caesar – látszólag megfeledkezve a környező veszélyről – határozottan kézbe vette az irányítást. Életrajzírója, Plutarkhosz szerint:
A kalózok először húsz talentum váltságdíjat követeltek Caesartól, mire ő jót nevetett, és azt mondta, nyilván nem tudják, kit ejtettek foglyul, majd önként felajánlott nekik ötven talentumot.
Míg megbízottjai nekiindultak, hogy összeszedjék a váltságdíjat, Caesar felolvasta a kalózoknak a beszédeit és a költeményeit, egyúttal biztosította őket afelől, hogy amint kiszabadul, a nyomukba ered. Caesar állta a szavát. Miután kifizette a váltságdíjat, Asia római provincia (Nyugat-Anatólia) városaiból flottát toborzott és elfogta a kalózokat. Majd, amikor rájött, hogy Asia korrupt helytartója hasznot szeretne húzni az elfogottakból, „a foglyokat kihozatta a börtönből, és mindnyájukat keresztre feszíttette, ahogyan előre megmondta nekik; pedig ők azt hitték, Caesar csak tréfálkozik.”
