Tulajdonképpen furcsa, hogy a rendezők nem sírnak a filmjük díszbemutatóján. Higgadtnak mutatkoznak, pedig akár zokoghatnának is, annyi nehézség, szenvedés, frusztráció és áldozat után jutnak el oda, hogy a színpadon először beszélhetnek a közönség előtt az elkészült műről. A cseh rendező, Jana Hojdová ehhez képest valóban zokogott a Karlovy Vary-i filmfesztiválon, a filmje bemutatóján – annyira, hogy nem is igen lehetett érteni, mit mond. Nem baj, a filmje volt olyan erős, hogy beszélt helyette is. Jana HojdováKarlovy Vary FilmfesztiválA film története egyébként meglehetősen különös: adva van Robert Richardson amerikai operatőr, háromszoros Oscar-díjas nagyágyú, aki olyan filmeket fényképezett, mint A szakasz, a JFK, az Egy becsületbeli ügy, az Aviátor vagy a Becstelen brigantyk. Egyszer csak kap egy e-mailt egy fiatal cseh filmestől, hogy az róla írja a szakdolgozatát, és lenne pár kérdése. Richardson, aki nemcsak örökké elfoglalt, de ráadásul kimondottan zárkózott ember is, válaszol. Ezután évekig tartó levélváltás kezdődik. Végül a rendező az egyik forgatására is elhívja a nőt, aki ekkor már azzal az ötlettel áll elő, hogy egy dokumentumfilmet is csinálna Richardsonról. Majd hat évig készül a Robert Richardson: The White Devil, amely az utóbbi évek egyik legőszintébb és legkarcosabb dokumentumfilmje lett.A film legnagyobb erénye, hogy nem a mostanában megszokott, lekerekített, steril portré, amelyben mindenki a kritikátlan tisztelet hangján beszél. Ellenkezőleg. Megszólalnak benne a fontos alkotótársak, köztük Oliver Stone, Martin Scorsese és Quentin Tarantino is (különösen érdekes Stone felbukkanása, hiszen volt egy huszonéves mosolyszünet az együttműködésükben). A film azonban elsősorban nem attól izgalmas, hogy bemutatja Richardson operatőri munkásságát, hanem attól, hogy azt vizsgálja, milyen árat fizetett ezért a kivételes pályáért.Robert RichardsonKarlovy Vary FilmfesztiválÚjra és újra azt látjuk, hogyan hagyja maga mögött a családját egy forgatás kedvéért. Kirajzolódik egy művész személyisége, aki számára az a legfontosabb, hogy egyre izgalmasabb munkákat kapjon, és azt a lehető legmagasabb színvonalon végezze el még akkor is, ha közben a háttérben szétesik a magánélete – és ezeket a sztorikat első kézből halljuk a gyermekeitől és feleségeitől.Megrázó történet kapcsolódik például a második gyermeke születéséhez. A felesége veszélyeztetett terhes volt, és egy ponton az orvosok azt mondták Richardsonnak, hogy választania kell: vagy a feleségét, vagy a gyermekét próbálják megmenteni. Richardson a gyermeket választotta (végül anya és gyermeke is túlélték). Ekkor hangzott el Oliver Stone szájából az a megdöbbentő mondat: „Bob könnyen talál majd új feleséget.” Ez a szívtelen megjegyzés visszajutott Richardson feleségéhez is, aki nem sokkal később, a Született gyilkosok előkészítésekor ultimátumot adott az operatőrnek: ha elvállalja a filmet, elválik tőle. Richardson igent mondott Oliver Stone-nak. (Végül akkor még nem váltak el).Richardson szakmai gondolkodásáról is érdekes dolgokat tudhatunk meg a filmből. A Született gyilkosoknál teljesen szabad kezet kapott, bármit kipróbálhatott operatőrként. Rögtön utána azonban kitalálta, hogy Scorsesével szeretne együtt dolgozni, akkor – hiába volt már Oscar-díjas elismert operatőr, teljesen félretette az egóját. Azt vállalta, megcsinál mindent úgy, ahogy Scorsese szeretné. Ebből lett a Casino című film.Amikor néhány évvel később Quentin Tarantino lett a következő nagy célpontja. Hallott arról, hogy Tarantino éppen a Kill Bill előkészítésén dolgozik, ezért találkozót kért tőle. Tarantino addigra már eldöntötte, hogy két operatőrrel forgatja le a filmet: a japán jeleneteket egy távol-keleti operatőrre, az amerikaiakat egy amerikai kollégára bízta. Mindkettőjüket fel is vette. Aztán négy órán keresztül beszélgettek Richardsonnal egy étteremben filmekről. Tarantino a végén azt mondta, „tiéd a munka”, és kirúgta azt a két operatőrt, akiket korábban már leszerződtetett. „Ez volt életem legjobb első randija” – mondja a dokumentumfilmben erről Tarantino. https://www.youtube.com/watch?v=Y03xvJ4SYQgTarantino elküldött Richardsonnak háromszáz videokazettát különböző harcművészeti és exploitation filmekkel, hogy ezekből készüljön fel. Richardson végignézte mind a háromszáz filmet, majd továbbiakat kért.A dokumentumfilm arról is meglepő nyíltsággal beszél, amiről Hollywoodban ritkán szoktak: a forgatások alatti konfliktusokról. Richardson maga is elismeri, hogy a Kill Bill második felének forgatásán borzasztóan viselkedett a munkatársaival: arrogáns, bunkó és kegyetlen volt. Richardson nyíltan beszél erről a filmben, és hogy örül, hogy végül sikerült rendezniük a konfliktust.Egyetlen kérdésre nem kaptam választ: mit szólt ahhoz Tarantino, hogy éppen annak a filmnek, a Született gyilkosoknak az operatőrével kezdett el dolgozni, amit annyira engesztelhetetlenül gyűlölt? Tarantino írta az eredeti forgatókönyvet, de Stone annyira átírta, hogy Tarantino végül megtagadta a filmet, és azóta is rendszeresen bírálja.Természetesen Richardson is ott volt a Karlovy Vary-i filmfesztiválon a róla szóló film díszbemutatóján. Új felesége ott ült mellette a vetítésen. Nemrég újabb gyereke született, és hetvenévesen is ugyanazzal a megszállottsággal dolgozik, mint egész életében. Mintha semmi sem változott volna.Robert Richardson az új feleségével és a róla szóló film rendezőjével, Jana HojdovávalKarlovy Vary FilmfesztiválKERETESDokumentumfilm a dokumentumfilmekrőlA dokumentumfilm rajongás újabb, már-már perverz szintjét hozta Mark Cousins The Story of Documentary Film című filmsorozata, amelynek a nyolcvanas évekről szóló részét telt ház előtt vetítették Karlovy Varyban. Miután Cousins rendkívül aprólékosan végigveszi a meghatározó alkotásokat és irányzatokat, részletesebben foglalkozik az évtized négy szerinte legfontosabb dokumentumfilmjével. Claude Lanzmann Shoah-ja, Marcel Ophüls Hotel Terminusa és Errol Morris The Thin Blue Line-ja mellett Ember Judit 1982-ben készült és rögtön betiltott, monumentális Pócspetri című filmjét nevezi meg a korszak negyedik meghatározó dokumentumfilmjeként.Milyen különös dolog embernek lenniJoggal gondolhatná az ember, hogy a The History of Concrete (A beton története) egy építőanyagról szóló dokumentumfilm. De mivel John Wilson készítette, valójában ugyanarról mesél, mint Wilson minden eddigi munkája: arról, hogy milyen különös dolog embernek lenni.John Wilson munkássága valóságos csoda a televíziózásban. A három évadot megélt HBO-sorozata, a John Wilson tanácsai (How To with John Wilson) annyira avantgárd és furcsa vállalkozás, hogy papíron inkább egy néhány ezres nézettségű YouTube-sorozatnak kellett volna lennie. Az HBO azonban furcsamód felkarolta, műsorra tűzte, és így sokan rájöttek, hogy ez az egészen különös formátum valójában elképesztően vicces és szerethető.Wilson technikája, hogy fog egy látszólag jelentéktelen témát, elkezdi körbejárni, és hagyja, hogy a film mindenféle váratlan irányba elkanyarodjon. A végére rendszerint egészen máshol köt ki, mint ahonnan elindult. Útközben különös embereket, bizarr szubkultúrákat és abszurd helyzeteket mutat be, amiből egyszerre vicces, megható, életigenlő és meglepően informatív katyvasz születik.The History of Concrete, Wilson első mozifilmje több szálon fut: elkezdi felvázolni a beton 21. századi történetét, eközben a Hallmark-filmek világába vezet be (a Hallmark az Egyesült Államokban rendkívül népszerű televíziós csatorna, amely főként sablonos, romantikus filmeket gyárt). A filmből persze sok érdekességet megtudhatunk a betonról meg a Hallmark-stúdió működéséről – de legalább ennyire szól arról, hogyan próbál Wilson új témát találni, és hogyan próbálja feldolgozni, hogy lezárult élete eddigi legfontosabb alkotói korszaka.Látjuk, hogyan próbál pénzt szerezni arra a filmre, amelyet mi éppen most nézünk; látjuk a Zoom-megbeszéléseket, a potenciális producereket, és az arcukat, amikor Wilson teljes komolysággal közli velük, hogy új projektjének címe: The History of Concrete.A film egyik legjobb poénja ebből a helyzetből bontakozik ki. Wilson egy ponton azt mondja, hogy ez tulajdonképpen egy „rockumentary". A betonra, vagyis a rockra utal, a producerek azonban félreértik, és azt hiszik, zenés dokumentumfilmről beszél, és felcsillan a szemük. Wilson pedig valóban megpróbál találni egy popsztárt a filmhez, de végül inkább egy teljesen ismeretlen heavy metal zenészt kezd el követni, aki egy italboltban ingyenes borkóstolókat tart a vásárlóknak. Tipikusan John Wilson-i humor: minden egyszerre teljesen logikus és teljesen abszurd.Jelenet a The History of Concrete című filmbőlKarlovy Vary FilmfesztiválÉrdekes tapasztalat volt John Wilsont közönséggel együtt nézni. Karlovy Varyban végigröhögte a közönség az első hatvan percet, gyakorlatilag minden egyes mondat után kitört a nevetés. Meglepő volt az is, hogy mennyire el lehetett fáradni a film második felére. Kiderült, Wilson stílusa félórás epizódokra az ideális.A The History of Concrete olyan, mintha három John Wilson tanácsai-epizódot néznénk meg egymás után megszakítás nélkül. A gondolati sűrűség, a rengeteg kitérő, a folyamatos poénok és az állandó asszociációk 101 percen keresztül jóval fárasztóbbak, mint félórás adagokban. Maga a film viszont végig ugyanazt a rendkívül magas színvonalat hozza, amit a sorozattól is megszokhattunk. Sőt, bizonyos értelemben még nagyobb szabású vállalkozás is: nemcsak a megvalósításában, hanem gondolati mélységében is.Nehéz pontosan megfogalmazni, mitől zseniális John Wilson humora, de talán éppen attól, hogy soha nem a szereplőin nevet. Filmjeiben és sorozataiban egymást érik a különc figurák. Emberek, akik életüket a betoniparnak szentelték, megszállott futók, furcsa gyűjtők vagy éppen olyan vállalkozók, akik elhunyt emberek tetoválásait konzerválják. Wilson egyszer csak egy olyan gálavacsorán találja magát, ahol egy asztalnál ül Kim Kardashiannel és Jacob Elordival. Felállnak emberek és teljes komolysággal beszélnek arról, milyen fontos kulturális szerepet tölt be Kim Kardashian. Egy ilyen jelenet más kezében könnyen válhatna rosszindulatú szatírává vagy kínos gúnyolódássá. Wilson azonban másképp működik.Nála soha nem érzi azt az ember, hogy kinevetné ezeket a figurákat. Valami egészen különös egyensúlyt talál. Minden szereplőjének meghagyja a méltóságát. Nem ítélkezik felettük, nem leplezi le őket, türelmesen végignézi és megmutatja, ahogy a saját logikájuk szerint működnek.A humor így valójában nem belőlük fakad, hanem abból, hogy milyen abszurd világban élünk. Abból, hogy mennyire furcsa rendszereket építünk magunk köré, mennyire komolyan vesszük a legképtelenebb dolgokat, és hogy a legbizarrabb helyzetek is teljesen természetesnek tűnnek azok számára, akik éppen benne élnek. Wilson kamerája ezt az abszurditást figyeli. Talán ezért működnek ennyire jól a filmjei. A néző nem azért nevet, mert valaki nevetséges, hanem mert hirtelen felismeri, hogy ő maga sem kevésbé furcsa.Nyitókép: Mark Cousins filmrendező