A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.A kiállítás alapgondolata, az utópia és disztópia párosa miért merült fel, és milyen módon szervezi a túlnyomó részt a Ludwig saját gyűjteményéből származó, kiállított műtárgyak sorát?Készman József (K. J.): Alapvetően a disztópiából indultunk ki, de úgy tűnik, az utópia és a disztópia ugyanannak a gondolatnak a két szélső pontja, talán egyik sincs a másik nélkül; olyanok, mint az állítás és a tagadás, vagy az ember és az árnyéka. A megnyitón Nemes Z. Márió idézte Balázs Zoltán tanulmányát, amelyben Don Quijote (az utópia) és Sancho Panza (a disztópia) kettőseként írja le viszonyukat. A gondolat két szélső pontját azért is érdemes bejárni, hogy azokhoz képest a közepet vagy az úgynevezett normalitást meghatározhassuk.Kálmán Borbála (K. B.): Az utópia fogalma századokon átívelő gondolat, de a disztópia fogalma mai formájában csak a 20. század első felében bontakozott ki. Minél inkább belemerültünk az előkészítő munkába, annál inkább kiderült, milyen összetett terület a disztópia. A fogalom mentén jövővíziókra fókuszáltunk, de két fázisra bontottuk az anyagot: a mostani kiállítás a jelent a múlt felől értékeli, és egy későbbi alkalommal tekintünk majd a jelen időből a jövő felé. Ezért sem érinti például a kiállítás a technológia vonalát, az elmúlt évtizedekben ugyanis nem feltétlenül ez volt az elsődleges szempont. Igyekeztünk megragadni a gyűjteményben jelen lévő, elsősorban közép-kelet-európai művészek alkotásain keresztül azt, hogy ebben a témában mi az, ami leginkább foglalkoztatta a művészeket az elmúlt néhány évtizedben.K. J.: A Ludwig Múzeum több évtizede alakuló-bővülő gyűjteményében számos olyan kortárs alkotás található, amely elképzelt jövőképekkel foglalkozik, vagy a jelent valamilyen szempontból a múlt disztópikus megvalósulásaként értelmezi. Több művésztől kértünk gyűjteményünkben nem szereplő művet is.Kiállítási enteriőrRosta József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti MúzeumAz öt tematikus blokkba rendezett anyag tulajdonképpen öt mini kiállításként vagy öt, később kibontandó kiállítás koncepcióvázlataként is működik.K. B.: Igen, ha úgy vesszük. Nem fogtuk vissza magunkat a kiállítás szerkesztésekor, így a végére valóban elég komplex kifutású lett. Öt szekciót hoztunk létre: Beteljesült álmok szomorúsága, Sajávilágok, No(n) future!, Ideológiák alkonya, Metropolis. De megadtuk a lehetőséget arra, hogy egyfajta „storytelling” módszert előnyben részesítve mindenki úgy válasszon útvonalat az anyagban, ahogy akar. A kiállítás előterében el lehet eldönteni, hogy az öt közül melyikhez tartozó, de a termekben mintegy „összekeverve” elhelyezett műveket keresse meg a látogató. Minden témához van egy-egy magunkkal vihető fekete tükör is, aminek a hátoldalán az adott szekció „térképe” van. Tehát, ha gondolod, akkor csak egyetlen témát nézel végig a tükrön látható útvonalat követve, de ha akarod, akkor egymás után mindegyik fekete tükröt felveheted, és végigjárhatsz velük más-más útvonalakat. És persze el lehet indulni hagyományos módon is, egyik termet a másik után megnézve.Az előtérben két falat is tükör foncsorozására utaló ezüstanyaggal borítottak be, a harmadikat pedig feketével. Mire utal a cím, a Black Mirror (Fekete tükör)?K. J.: A fekete tükörről nyilván sokaknak Charlie Brooker ismert televíziós sorozata juthat az eszébe, amely egy olyan disztópiát vázol fel, melyben a technológiai alapú megfigyelés és az emberek manipulálása észrevétlenül a mindennapok részévé válik. De a fekete tükör témája kultúrtörténetileg sokkal régebbre vezethető vissza. Az obszidiánból készült jósló tükröt az európai kultúrkörön kívül a dél-amerikai indiánok is használták. Nem varázsgömbként működött, de hosszas nézése állítólag meditációs állapotba juttatta a megfigyelőt. Próbáltuk ezt a fekete tükröt az önreflexió médiumaként bemutatni, hiszen a jövő víziókban, az utópikus vagy disztópikus gondolatokban igazából a jelenünket és benne magunkat nézzük.Ha nem a felajánlott, fekete tükörhátlaptérképpel vezetett útvonalon, hanem hagyományos módon, teremről teremre menve nézem végig a „kínálatot”, számomra az első terem mindent visz: megtaposandó városmakett a padlón, lebomló és fonalként felcsévélődő vörös zászló, jelvényekből álló szivárvány, egyszemélyes felvonulás, és persze a sírjában forgó Lenin…!K. B.: A közel húsz négyzetméteres városmakett – amely a megnyitón, még lapossá taposása előtt Bukarest egy részletét ábrázolta – Ciprian Mureșan műve. Más verzióit az alkotó korábban több helyen is bemutatta, önkéntesek bevonásával. Nálunk most építészhallgatók dolgoztak a maketten a művész tervei alapján, nagyjából egy hónapon keresztül.K. J.: Annak idején Ceaușescu saját képére akarta formálni az 1977-es bukaresti földrengést követő újjáépítéskor a területet. Leromboltatta a történeti épületeket, hogy ott hozhassa létre az új palotáját. Építés, rombolás – ezért jelenik meg a maketten úgy a város, hogy a látogatók aktív közreműködésével válik rommá. Ezt a művet kifejezetten ide kértük tőle, de egy másik munkája, a Kommunizmus sosem volt című, saját gyűjteményünkből került ki a falra.Kisspál Szabolcs műve, az Utópia akkumulátorának csévélőgépe egy lebomló zászlóból kihúzott vörös fonalat nagy spulnivá teker fel, mialatt az eszköz mellett elhelyezett két kijelzőn a Hősök terén csapkod a szélben egy elszabadult vörös zászló.A szemben lévő falon látható, szocialista jelvényekből kirakott nagy méretű szivárvány – Várnai Gyula 2017-es alkotása – szomszédságában pedig több kiváló ukrán és orosz munkát is bemutatunk. Kiállítási enteriőrRosta József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti MúzeumAz orosz abszurd hagyományba illeszkedő humorral dolgozó Blue Noses művészcsoport kartondobozba rejtett kijelzőn megfigyelhető, sírjában Albinoni Adagiójának hangjaira forgolódó Leninje, gondolom, méltán népszerű.K. B.: Az Oroszország keleti határáról származó két alkotó további remek munkáit egyébként korábban egy másik kiállításunkon is lehetett látni.K. J.: Ahogyan a Black Mirror fogalma is utalás/kölcsönzés, úgy ennek a kiállításrésznek az elnevezése (Ideológiák alkonya) is az: egy amerikai szerző, Daniel Bell ezen a címen írt 1960-as tanulmányában a 20. század nagy politikai ideológiáiról – kommunizmus, fasizmus, liberalizmus, demokrácia – értekezett, és azt fejtegette, hogy ezek lassan erodálódnak, átalakulnak. A szerző szerint ami ezeket az eszméket követi, nem lesz annyira ideologikus töltetű, hanem inkább a valóságra, materiális értékekre, kisebb realitásokra reflektál – mint pl. a populizmus vagy a pragmatizmus –; és ez a feltevése a 2000-es évekre be is jött…Egy másik kiállítási egység, a No(n)-future is gazdag az abszurdban.K. J.: Ott több olyan elképzelt jövőkép is látható, amik eleve abszurditások. Többek között a Société Réaliste magyar–francia művészkollektíva csoport Nagy Európáját is kiállítottuk. Ők azt gondolták át, hogy mivel több nemzetnek vannak olyan sebei, amik egy nagyobb területi változatuk elvesztésére vezethetők vissza, nézzük meg, milyen is lenne az az Európa-térkép, amin kivétel nélkül ott van az összes ország vágyott ‘nagy’ változata, mint pl. Nagy-Magyarország, Nagy-Ausztria, Nagy-Németország vagy Nagy-Oroszország. Igaz, ehhez az kell, hogy bizonyos földrajzi területek megtöbbszöröződjenek, ezért is látható a térképen pl. kétszer is a dalmát tengerpart, így az lehet egyszerre az olaszoké és a horvátoké is. Egyébként ennek volt egy csomó valós történelmi előképe, például a két háború között létezett egy ún. Atlantrópa elgondolás, szóval ezek az őrületek azért mindig megvoltak.Ugyanitt Peter Weibel munkája – térbe leszúrt ember nagyságú késpengék (vér)vörös festékfoltokkal, amik egy bizonyos nézőpontból a valós Európa-térképpé állnak össze – már nem olyan vicces.K. J.: Weibel ezt a művét – amit erre a kiállításra kértünk kölcsön – 1983-ban készítette, szóval már akkor érezhette, hogy Európa jövője nem lesz annyira békés, szóval ezzel a művel mintegy megelőlegezte Európa délkeleti részének felbomlását a délszláv háborúban.Vannak aztán olyan művészek, akik komplett saját világokat alkotnak meg; lett erre is egy tematikus blokk.K. J.: Igen, ez a Sajátvilágok. Ebben többek között Gellért B. Istvánt műve is látható. Ő a 70-es években kitalált egy várost (Növekvő város). Részletesen kidolgozta a város gondolat-és hiedelemvilágát, készített saját ábécét, kitalált egy régészt, aki felfedezi ezeket a nyomokat, egy antropológust, aki kutatja a helyet, szóval éveken át építette ezt a koncepciót…Olyan ez, mint Indiana Jones története, csak ebből nem készült film. Ez akkoriban új gondolatnak számított, de azóta sokan élnek ezzel a kvázi archeológiával, amikor egy alkotó végiggondolja, mi lenne, ha hirtelen felfedeznék egy elsüllyedt civilizáció archeológiai leleteit. Egyébként a 70-es években divatosak voltak az ilyen időspirállal foglalkozó sci-fik is.Kiállítási enteriőrRosta József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti MúzeumA sajátvilág-útvonalhoz tartozik még többek között Kaszás Tamás műve is, aki azt a posztapokaliptikus pillanatot ragadta meg, amikor már nincs olaj, nincs áram, hogyan és mivel fogunk tudni kommunikálni? Szerinte marad a hagyományos út: faliújság, nyomatokkal, szövegekkel és képekkel – ezeket láthatjuk itt.A negyedik kiállítási egység címe, a Beteljesült mesék szomorúsága, elég poétikus…K. B.: Ez azokra az elsősorban gazdasági, tudományos rendszereket, területeket érintő utópiákra vonatkozik, amelyekbe már bele van kódolva a lehetséges disztópia, az a vonal, amit „a másnap melankóliája” olyan jól fejez ki.K.J.: Ebben a szekcióban Keresztes Zsófia ismert műve egy kicsit Mad Max-es világ üzenete, az ember mégis elgondolkodva nézi. Egymással kombinált formái és teremtményei posztapokaliptikusak és furcsák, egy hibrid világot épít velük. Waliczky Tamás: Vision on Mong Kok East Footbridge, 2023, videó (részlet)Ludwig MúzeumAkár az egymásba nyíló kiállítóterek sorát követi a látogató, akár az egyik, szemafor táblára emlékeztető, térképet is tartalmazó egyik fekete tükörrel a kezében halad, el fog menni az ún. könyvtár előtt. Ez a kiállításba ékelt „olvasósarok” korábbi ludwigos kiállításokból már ismerős lehet.K. J.: Igen, úgy gondoltuk, hogy legyen egy pihenőrész, amely a lemélyülés, az olvasás, a szövegek tere. Itt az olvasnivalók mellett a szövegben és képben is alkotó Hungarofuturista (HUF) csoport tevékenységének is van néhány látható jele. Nemes Z. Márió, Miklósvölgyi Zsolt, Fridvalszki Márk és a hozzájuk csatlakozó alkotók azon gondolkodtak, hogy ha bármilyen populista vagy más ideológia kisajátíthatja és átírhatja a történelmet – elég, ha az elmúlt 16 évre gondolunk –, mi a teendő? Lehet tiltakozni, de lehet a rendszer saját eszközével, a hülyeséggel homeopatikusan visszatámadni. Ezért egy olyan furcsa konfúz jövőt, nemzeti panteont állítottak össze, amelyben egymás mellett szerepel mondjuk Mézga Géza és Jeszenszky Géza. Egyébként, ha például arra a pár évvel ezelőtti augusztus 20-i felvonulásra gondolsz, amin számos bizarr, az Andrássy úton vonuló elem társaságában látható volt a magyar korona is gördíthető változatban, a hungarofuturistáknak sajnos meg kell hajolniuk, mert esetenként a valóság felülírja az ő hülyeségüket is.A kiállítást záró utolsó nagyobb tematikus egység Metropolis névre hallgat, és már a névből is sejteni lehet, hogy elsősorban urbánus terek ihlette munkák vannak itt.K. B.: Az elnevezés utal Fritz Lang 1927-es, Metropolis című filmjére is, amely új fejezetet nyitott a vizualitás terén. Ebben a kiállítási egységben van egy erős konstruktivizmust vizsgáló vonal is. Az ember évszázadok óta foglalkozik azzal, hogy milyen terekben működhetne jól a közös együttélés. Az itt megjelenő víziók leginkább azt vizsgálják, mennyire rendeli magát alá az egyén az épített környezetnek, hogyan tudja megőrizni a szabadságát, mikor fordul át disztópiává a kollektív építkezés. K. J.: Itt látható egyebek között Lakner Antal műve, a Bundesberg Berlin is. A művész abból indult ki, hogy Berlin túl sík, kéne oda egy ezer méter magas hegy. Ki is dolgozott hozzá mindent képileg, technológiailag. Elképzelése szerint összehordanák a világháború sittjét egész Németországból – ebben ugye van egy kis történeti utalás is –, amit aztán tetrapodokba nyomnának össze, és ezek alkotnák a hegy magját, erre hordanák fel a talajt. A berlini polgármester gratulált is neki az ötlethez, de úgy 10 évvel később egy bizonyos Jacob Tigges kitalált egy hasonlót, The Berg címmel. Véletlen? Aligha!Kiállítási enteriőrRosta József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti MúzeumAz ebbe a tematikus részbe beválogatott többi alkotó – többek között Puklus Péter, Waliczky Tamás, Andreas Fogarasi – művei is hasonló módon összetettek és szórakoztatók. Lehet, hogy tényleg kellenek az alternatív útvonalak a befogadáshoz és a kiállítótérben töltendő időnk strukturálásához?K. J.: Bármennyire is két szélső megjelenési forma az utópia és a disztópia, a valóság sokszor erősebb. Egyébként még számos további ‘-tópia’ képzelhető el – antiutópia, heterotópia, ekotópia, atópia, retrotópia, kakotópia… A téma amúgy számos új megközelítéssel kiegészülve gazdag, folyamatosan változó narratívát kínál az érdeklődőknek.Nyitókép: Kiállítási enteriőr. Fotó: Ludwig Múzeum / Rosta József