Aki azt hiszi, hogy még nem látott Barakonyi-munkákat, az is szinte biztos, hogy látott. Hiszen Barakonyi Szabolcs az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb hazai fotóriportere, fotográfusa, aki volt a (régi) Origó, a (régi) Index és a (kezdeti) Telex munkatársa is, utóbbi kettőnél fotórovat-vezető, és akinek munkássága szorosan összekapcsolódik a hazai kritikus internetes sajtó fejlődésével és persze küzdelmeivel is. Képei, illetve az általa szerkesztett fotóanyagok meghatározták a (régi) Index arcát és az utána következő Telex vizualitását. Azt követően könyveket szerkesztett, például a Fortepan Masters hatalmas és impozáns válogatásalbumát, ami Salát Zalán Péter munkájának köszönhetően könyvtárgynak sem utolsó, illetve kevéssé ismert magyar fotográfusok életművének, archívumának feldolgozását, kanonizálását végezte.
Barakonyi már jó ideje azon az ingoványos, de hihetetlenül izgalmas terepen mozog, amely a fotográfia és a kortárs képzőművészet mezsgyéjén húzódik meg – ez a terület egyre szélesebb és egyre gyorsabban változik, miközben húsz éve sokszor még az is kérdés volt, hogy a fotó egyáltalán beleértendő-e a művészet fogalmába, és ha igen, akkor milyen módon. Barakonyi, ha máshonnan nem, a Szólj, anyádnak, hozzon pénzt! (2005) című projektjétől kezdve, amikor egy Family Frost kocsit követett, illetve a T-bánya (2006-2008) című projektje óta, amikor egy csapat tatabányai lakótelepi fiatallal mozgott együtt, tudatosan dolgozott a dokumentarista és a fikciós képi narratívák összekötésén, használva riporteri szemét, szerkesztői agyát, művészi absztrakciós képességét, és építve a néző előfeltevéseire. Persze kikezdve, finoman össze is zavarva azokat.
