A betegség nem akkor ér véget, amikor kilépünk az orvosi rendelőből. Amikor a panaszok végre enyhülni kezdenek, szinte ösztönösen fellélegzünk. Különösen igaz ez aranyér esetén: a szúró fájdalom tompul, a feszülés, a nedvedzés csökken. Idővel a nagy óvatossággal kivitelezett mozdulatok egyre természetesebbé válnak. Ilyenkor a legtöbben ugyanarra gondolnak: „végre, túl vagyok rajta”. Pedig a szervezet gyakran még csak a gyógyulási folyamat közepén jár.
Az aranyeres fájdalmak emléke a műtét után még hetekig velünk marad: a szúró, feszítő fájdalom, az égő érzés, érzékenység, az a kellemetlen tudat, hogy bármelyik mozdulat ronthat rajtuk. Az érzés csak lassan enyhül. Idővel kevésbé fáj, nem lüktet annyira. Hosszú út eljutni odáig, hogy „na végre, elmúlt”.
Szívesen zárnánk le itt magunkban a történetet, pedig a szervezet ilyenkor gyakran még csak a látványos részen van túl. A fájdalom enyhülése csak annyit jelent, hogy a végbélnyíláson kívül eső területen helyreállt a hámréteg. A kellemetlenség csökkenése sokszor egyszerűen azt jelenti, hogy már a csak a végbélen belül vannak a sérült szövetek, ahonnan a fájdalomérző idegek végződései nem az agyba futnak. De ettől maga a környezet még nem feltétlenül állt helyre.
