Hogy az antropogén felmelegedés hatásainak bő 80 százaléka a vízháztartást érinti, azt már a 2000-es évek elejétől tényként tárgyalja a témával foglalkozó nemzetközi és magyar nyelvű szakirodalom. Ahogy az is legalább másfél évtizede köztudott, hogy a klímaváltozás Európa egyik legszárazabb régiójává szikkaszthatja a minden ellenkező híreszteléssel szemben durván vízhiányos Kárpát-medencét. A tudományok magyarországi képviselői az elmúlt két évtizedben egyre gyakrabban és hangosabban jelezték azt is, hogy a változó csapadékeloszlás a jelenlegi vízgazdálkodással, agrártermelési és tájhasználati gyakorlattal párosulva záros határidőn belül totálisan kiszárítja Magyarországot.
Utólag a szabályt erősítő kivételnek tűnik, hogy a 2004-ben a Tisza völgyének árvízvédelmi biztonságáról és az azzal kapcsolatos fejlesztésekről szóló Vásárhelyi-tervről rendelkező (LXVII. számú) törvényben a vésztározókat eredetileg az évszázadokon át víz járta területeken alakították volna ki, a fokok összefüggő rendszereként, ám ebből mindmáig semmi sem valósult meg. Az elmúlt 16 évben mégannyira sem történt semmi, aztán a magyar GDP 3 százalékát elégető 2022-es rekordaszály rámutatott, milyen súlyos a probléma.
