Június 21-én a nyári napfordulóval megérkezik az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája, amelyet – a naptárreformok miatt hagyományosan pár nappal később – június 23-án, szentivánéjkor ünneplünk meg. Sajátos, több évezredes ellentmondás, hogy ezt a kozmikus fénydiadalt az emberiség ősidők óta nem a ragyogó napsütésben, hanem az éjszaka leple alatt, tüzek gyújtásával ünnepli. Talán, mert sötétség kell ahhoz, hogy a fény valódi természetét megértsük. A fényképezés egyik izgalmas, folytonosan visszatérő momentuma, hogy a fotográfus megpróbálja kiismerni és rögzíteni mindazt, ami természeténél fogva rejtőzködő: az éjszaka misztériumát.
Henrik Ibsen A vadkacsa című színműve egyik szereplőjével mondatja ki a megkérdőjelezhetetlen alapvetést:
Tudja, Ekdal úr, a tokaji is olyan, mint a fényképezés. Napsütés kell hozzá. Így van?
A norvég drámaíró megállapítása a fotográfia hőskorában vitán felül állt, hiszen a fényképezés lényege a fényben rejlik – ahogy jelentős részben a hegyaljai bor minősége is. A fotográfia kezdeti évtizedeiben a fényképezőgép számára az éjszaka megragadása majdhogynem lehetetlen küldetésnek bizonyult. A nyersanyagok alacsony érzékenysége vagy az általánosan használt objektívek mai társaikhoz képest kisebb fényereje miatt egészen a 20. századig az esti felvételek készítése komoly türelemjátékot és technikai kihívást jelentett.
