Az alacsonyabb társadalmi státuszú személyek, koldusok a középkorban is igénybe vették a segítő ebek szolgáltatásait, a jelenlegihez hasonló vakvezetőkutya-kiképzésnek azonban nyomát sem leljük. Ha valaki úgy érezte, feltétlenül szüksége lenne állati segítségre, rajta múlt, hogy be tud-e szerezni és ki tud-e képezni ilyet. Ebből következik, hogy a vakvezető kutyák mindenféle szedett-vedett keverékek voltak, melyeket egyénileg képeztek ki látássérült gazdájuk támogatására. Középkori kéziratok margóján időnként feltűnik efféle magával ragadó illusztráció a segítő kutyákról, akik hűségesen vezetik a zarándokot, vagy részt vesznek az utcai alamizsnakéregetésben. Bár a vakvezető állatokat a társadalom alsóbb rétegei előnyben részesítették, a ranglétra felsőbb fokain lévők gyakran lenézték ezt a gyakorlatot.
A 13. század közepén író Bartholomaeus Anglicus tudós szerzetes sajnálattal tekintett az elszegényedett vakokra, akiknek nincs más választásuk, mint hogy e megbízhatatlan négylábúakba vessék reményüket. Megütközéssel jegyezte fel, hogy a „vak [ember] gyakran oly nagy szükséget szenved, hogy […] magamagánál is jobban kénytelen bízni egy kopóban”. Minthogy a kutyákat általában véve nem tekintették különösebben megbízható vezetőnek, a tehetősebbek inkább emberi asszisztenciát vettek igénybe. A gazdagok általában gyerekeket használtak fizetett segítőnek, egyrészt, mert a felnőtteknél azért olcsóbbak voltak, másrészt, mert a kutyáknál kiszámíthatóbbak, harmadrészt, mert jóval több feladatot is rájuk lehetett testálni. Persze nekik is megvoltak a maguk „hátulütői”. A kutyákkal ellentétben nehezebben tűrték a nyers bánásmódot. Bartholomaeus Anglicus emiatt is aggodalmaskodott, és arra figyelmeztetett, hogy
