A szív segédigéi volt a címe – Esterházy Péter után szabadon – az első nyomtatásban megjelent írásomnak a HVG-ben (2022. szeptember 22.). A címét Dobszay János belpolitikai szerkesztő adta, aki a 6000 karaktert elolvasva értette, hogy a szívhangrendeletről írt cikkem tulajdonképpen a gyászról szól. Mint aki titkot tartogat, izgatottan és ijedten hajtogattam szét a vonaton hazafelé a fekete-fehéren kinyomtatott mock-up oldalt. Az újság csak másnap ment nyomdába, még képet sem választottak a képszerkesztők, de a szöveg már betördelve, és a nevem, csupa nagybetűvel, ott áll rendíthetetlenül a narancssárga sorzáró ikon mellett.Nemrég költöztem haza Londonból, és mindennap ott voltam a szerkesztőségben, a főszerkesztői asztalnál fél füllel hallgattam, hogy miről beszélnek a Belpolitika rovat újságírói, és vártam, hogy eljöjjön az én időm. Ez végül akkor történt, mikor Dúró Dóra javaslatára Pintér Sándor belügyminiszter rendeletben egészítette ki az 1992. évi „a magzati élet védelméről” szóló törvény végrehajtását érintő részt. A módosítás arra kötelezi a nőket, hogy hallgassák meg a magzat szívhangját. Még mielőtt tudtam volna, hogy pontosan miről van szó, már győzködtem a szerkesztőimet, hogy én vagyok a legalkalmasabb, hogy írjak róla.Szimbolikus volt, hogy ez lehetett a nyomtatásban először megjelent írásom a HVG-ben. Addigra már rengeteg történetet hallottam nőktől és férfiaktól, magyaroktól és külföldiektől, vetélésről és abortuszról. Habár pro-life keresztény közösségben nőttem fel, és sokáig én is morális kérdésként tekintettem a témára, rájöttem, hogy ezek a sokszor szégyennel átitatott, sötétben suttogott történetek nem egyedi esetek, hanem a női lét meghatározó eseményei. De ahogyan a városaink sem a női testre vannak tervezve, egyre inkább úgy éreztem, hogy Magyarországon a törvényeket még csak nem is emberi testre szabják (vagy legalábbis nem a nőkére), hanem valami amorf, nehezen körülírható, ragadós ideológia tintájába mártva. A gyász azt jelzi, hogy rossz döntést hoztak?Mint olyan sok, a női testhez kapcsolódó kérdésben, az „abortusz-vitában” is kizárólag végletek léteznek. Pedig többféle abortusz van, és sokféle gyász, sőt, sokszor az ember saját döntése sem belső konfliktusoktól mentes. Ez nem abortusz specifikus, hanem a legmélyebb emberi természetről szól, a nagy kérdésekre adott a válaszok kereséséről. Nem épp ez a keresés az emberi lét egyik mozgatórugója?Az örök kérdés, hogy a saját döntéseink mennyire a mieink, és milyen mértékben külső körülmények kényszerei, a szocializációnk és emberi kapcsolataink következményei? Amikor az ember kétségbe esik, vádolhatjuk-e, ha azt választja, ami neki jó?Erről szól, és méltán kapott Európai Sajtódíjat idén a holland újságíró Anne Grietje Franssen személyes esszéje: „Jogom van-e gyászolni az általam választott abortusz miatt?” címmel. A cikk azt a képet töri darabokra, ami a terhességüket megszakító nőkről él a társadalomban, hogy önző, érzelemmentes és kegyetlen döntést hoznak. „Azok számára, akik még nem éltek át abortuszt, egy zökkenőmentes történetet vonzóbb hallgatni” – mondja az újságírónak Daphne Latour–Oldenhof, a nem kívánt terhességekre szakosodott holland alapítvány, a Fiom szakpolitikai munkatársa. „Ráadásul egyes abortuszpárti körökben az a meggyőződés is él, hogy az abortuszra vonatkozó bármilyen fenntartás, bármilyen kellemetlen érzés csak táplálja az abortuszellenes mozgalmat. Ez nyilvánvalóan öncenzúrát eredményez. Sok nő megkönnyebbül, de rengeteg olyan nőt is látunk, akinek vegyes érzései vannak. Nők, akik kilépnek az abortuszklinikáról, és nem csak megkönnyebbültek, hanem érzelmesek is. Ez zavart kelt: vajon a gyász azt jelzi, hogy rossz döntést hoztak?”Kinek van joga, hogy követ vessen rájuk, azért, mert nem álltak fent azok a körülmények, hogy biztonságban anyává válhassanak? Ki bírálja el a „súlyos válsághelyzetet”? Nem elég válság a küzdelem, amit magukkal átélnek? A gyász, amiről nem beszélhetnek? A gondolatok, amik váratlanul rájuk törnek, ahogyan Franssen is írja: „Milyen ember lett volna belőle? Milyen ember lettem volna én, anyaként?”