Mit mondanánk a mai eszünkkel a szüleinknek, akik Kanadába szakadt magyarként a beilleszkedés nehézségeivel küzdöttek? Hát a testvérünknek, aki a szemünk előtt fordult magába és távolodott el tőlünk végérvényesen? Néma segélykiáltások, monitorzümmögés és Windows-szignál Sophy Romvari első nagyjátékfilmjében, ami egész estés bemutatkozásnak döbbenetesen magabiztos. Kritika a Blue Heron – Egy nyár emlékeiről.
Abban nincs vita, hogy ami gyerekként történik velünk, úgy tér vissza felnőttkori reflexeinkben és szorongásainkban, mint a nem szívesen látott vendég, aki igazán el se ment soha. Legfeljebb az a kérdés, melyik életkorban, korosztályban szívjuk be úgy a világot, ahogyan az majd lényegében mindhalálig csepegni fog bennünk.
Sophy Romvari a nyolcadik életévet választja. Nyolcéves bemutatkozó nagyjátékfilmjének hősnője, Sasha, és amit a kislány ekkor meg a környező néhány évben megtapasztal, felnőttként is nyomasztani fogja, mágnesként húzza vissza az időben. Mit lát, mit érez és mit figyel meg? Egyrészt azt, hogy szüleivel és három idősebb testvérével új helyre költöznek, a kanadai Vancouver-sziget egyik kertvárosába. A szülei magyar bevándorlók, de Sasha már Kanadában született, és inkább érzi, mint érti, hogy miről beszélnek a szülei, amikor magyarul szólnak egymáshoz.
