Örülne, ha az emberek jobban meg tudnák különböztetni a filmjét a személyes történetétől. Igaz, hogy gyerekként ő is elvesztette mentális betegséggel küzdő bátyját, de nem arról forgatott dokumentumfilmet – mondja a héten mozikba kerülő Blue Heron – Egy nyár emlékei rendezője. A magyar származású, kanadai Sophy Romvarival arról beszélgettünk, mit jelentett neki gyerekként a magyar szó, mihez kezd azzal, ha idegenek traumatikus történeteit kell cipelnie, miért alakult úgy, hogy bevándorló színészek játszották a bevándorló családot, és miért volt fontos neki, hogy egy iPhone képernyőjével nyissa és fejezze be a filmjét. Interjú.
Hónapok óta nyilatkozol a Blue Heronról interjúkban és közönségtalálkozókon. Úgy képzelem, az ilyesmi a maga minden szépségével együtt is nagyon fárasztó lehet bármilyen film esetében, de egy annyira személyes történetnél, mint a te filmed, különösképpen. Hogyan változott a viszonyod a saját filmedhez, amióta tavaly augusztusban, a locarnói filmfesztiválon bemutattátok?
Jólesik, hogy kérdezed, mert éppen mostanra egy kicsit le is betegedtem a sok utazás meg interjú miatt. A testem jelezte, hogy pihennem kellene, amire tavaly augusztus óta nem volt módom. Persze elképesztően kiváltságos a helyzetem, mert olyan jól fogadták a filmet. Több fesztiválra kijutott, és a nemzetközi forgalmazása is beindult. Elég ritka ez egy ennyire kicsi filmnél, és nem is számítottam arra, hogy ilyen pozitív visszajelzéseket kapok. Próbálom segíteni a film útját, amennyire tudom. Ezt az időszakot különösen fárasztóvá teszi, hogy a Blue Heron nehéz témáról szól – egy kanadai–magyar családról, amelyikben a legidősebb fiú mentális zavarokkal küzd –, és sok olyan nézővel találkozom, aki magától mesélni kezdi a saját, hasonló jellegű történetét.
