Messziről nézve a dinamika egyszerűnek tűnik: az egyik fél domináns, parancsolgató, nagyhangú, a másik pedig tojáshéjon lépkedve kering körülötte, lesve minden hangulati rezdülését. Az erősebb diktál, a gyengébb csendesen fejet hajt, a konfliktusok rövidek, ha egyáltalán vannak még, és a viták egyoldalú utasításokban érnek véget. Belülről már sokkal összetettebb a kép. Dajka Emőke pszichológus írása.
Pulzus
A párkapcsolatokban az alkalmazkodás nem preferencia, hanem alapfeltétel. A kezdetekben minden mindegy, csak együtt lehessünk, később azonban, a visszarendeződés fázisában egészséges hatalmi harc indul el, amikor mindkét fél próbálja kikönyökölni a saját terét, határait, igényeit. Ideális esetben kölcsönösen előnyös állapot lesz a nyugvópont – két ember, eltérő szükségletekkel, félelmekkel és határokkal nem tud enyhe kompromisszumok nélkül együtt lenni, a lemondás bizonyos mértékben egész egyszerűen szükséges. Az ideális viszont gyakran köszönőviszonyban sincsen a realitással, és a kapcsolat megóvása érdekében az egyik fél alulmarad a hatalmi harcban. Az alkalmazkodás már nem a kölcsönös érdekképviseletről szól, hanem alapvetően rossz dinamika görcsös fenntartásáról, amelyben az alulmaradt fél fokozatosan és lassan, de teljesen eltűnik. A kérdés nem az, hogy kell-e alkalmazkodnunk, hanem hogy mikor, miért és mennyire.
