Mexikó olyan ország, ahol, ha kiszállsz a repülőgépből, elönt a víz, az inged a testedre tapad. Ahol, ha nem vagy elég gondos, szénné égsz a napon.

Jártam ott 1986-ban egy francia–olasz meccsen (2-0), amelyet a mexikóvárosi Olimpiai stadionban rendeztek. Ez nem futballpályának épült még az 1968-as ötkarikás játékokra, ezért az egyetlen volt a nyolcvanhatos stadionok közül, amelynek nézőterét nem fedte tető. Déli tizenkettőkor (Közép-Európában este nyolckor) kezdődött a találkozó, és két lehetőségem volt: vagy leveszem és a fejemre teszem a pólót, így nem kapok agylágyulást, viszont lángra lobban a vállam, vagy hagyom a kobakom szabadon, és percek múlva hallucinálni kezdek.

A vállamat áldoztam fel.

Irapuato 320 kilométerre van Mexikóvárostól, ám a klímája megegyezik a csaknem tízmillió lakosú metropoliszéval. Garaba Imre ott látott hómezőt maga előtt, miközben bemelegített a Szovjetunió–Magyarország vb-csoportmérkőzésre. A többiek is össze akartak esni, illetve dehogyis akartak, ám alig álltak a lábukon. Nem merték megmondani egymásnak, csak figyelték egyenként, miként viselkednek a társak.

Hirtelen Nagy Antal térdei megrogytak. Garaba rászólt a csapatkapitányra: