A marosvásárhelyi születésű és ott is élő Székely Csaba az egyik legsikeresebb és legtöbbet játszott kortárs magyar drámaíró, jelenleg is tucatnyi darabja látható magyarországi és romániai színházak műsorán. Ötször kapta meg a Színikritikusok Díját a legjobb drámáért (Bányavirág, Bányavakság, Vitéz Mihály, 10, Az igazság gyertyái). Gyakorlatilag egész pályáját a NER alatt élte meg: a Bányavirág 2011-es bemutatójával robbant be a színházi életbe, és ahogy mondja, hamarosan elkezdett fogyni körülötte a levegő, tiltólistákra került, a NER utolsó időszakában a biztonság kedvéért inkább már a „baráti színházak” sem hívták, több politikai tárgyú drámáját visszadobták. Most már azt mondja: nem biztos, hogy érdemes folytatnia, amit eddig csinált.Legutóbbi, Egy diktátor születése című monodrámáját Galló Ernő és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió számára írta; az előadás június 11-én Budaörsön is látható lesz. Ennek kapcsán beszélgettünk vele diktátorokról, az elmúlt tizenhat és a következő négy évről.Miért épp egy színész válik diktátorrá az Egy diktátor születése című darabjában?Nem újdonság a világban, hogy a művészet területéről érkező emberből diktátor lesz: volt ugye egy kisbajszú osztrák pasas is, aki ezt az utat járta be. A darab főhőse a színészet révén sajátítja el azokat a kommunikációs technikákat, amelyekre ahhoz van szüksége, hogy az emberek követni kezdjék.Galló Ernő az Egy diktátor születése című monodrámábanBudaörsi Latinovits SzínházHajlamosak lennénk azt gondolni, hogy a színész, a művész épp hogy szemben áll a diktátorokkal, és mint a Hamlet színtársulata, akár le is leplezi őket.A színészek is egyszerű emberek, akik próbálnak valami értékeset létrehozni. Ha egy száztagú szimfonikus zenekar csodálatosan szólaltat is meg egy Handel-művet, a zenészek egyenként lehetnek kicsinyes, irigy emberek, akik hülyeségekben hisznek. Ráadásul eleve azért írtam a drámát, mert Galló Ernő színész már régóta szeretett volna egy saját monodrámát: az ő személyiségéből, az ő élményeiből gyúrtam az egészet.Véletlen, ha eszünkbe jut egy olyan magyar színházi ember, aki diktatórikus működése közepette a dráma főhőséhez hasonlóan folyamatosan hangoztatja saját sértettségét?Egyik autoriter személyiség sem véletlenül jut a néző eszébe, de nem akartam én Vidnyánszky Attiláról beszélni a drámában, sem senkire ujjal mutogatni, inkább a diktátorrá válás pszichológiája érdekelt: hogyan válik képessé valaki félrevezetni egy egész népet. És ebben az egyik kulcsszó valóban a sértettség: abból aztán tényleg sok rossz származhat. Itt vagyunk most egy új korszak küszöbén: nagyon kell vigyáznunk, hogy milyenné tesszük a következő éveket. Sokan sokat várnak Magyar Pétertől, pedig főképp a mi felelősségünk, hogy milyen lesz a következő négy vagy nyolc év. Fontos, hogy ne a sértettségünkből táplálkozzunk, hanem előszedjünk a szekrényből egy másfajta, emberségesebb politikai kultúrát, amit valamikor rég elsüllyesztettek, de azért ott van az. Fontos lenne újra kiépítenünk a szakmai szolidaritást is – ha ugyan mondhatjuk, hogy újra, mert egyáltalán létezett valamikor.Az elmúlt tizenhat évben láttuk, milyen a sérelempolitizálás, főleg a kulturális szférában: még csak nem is mindig lehetett érteni, miért is van megsértve az illető, mi az, amit nem kapott meg, és miért állítja, hogy ellenszélben kell dolgoznia.Igen, az Attila hurrikán mindent letarolt, letépte a kulturális házak tetejét, és hatalmas pusztítást végzett, és ebben nagy oka volt a sértettségnek.És hát mindig kell valamiféle kisebbrendűségi komplexus is: ha ez a kettő találkozik, és párosul egy jó lehetőséggel, egy ugródeszkával, ahonnan el lehet rugaszkodni, akkor elkezdődhet a baj.